MAKKAI ÁDÁM
IGNÁCZ RÓZSA EMLÉKEZETE
SZÜLETÉSE 100. ÉS HALÁLA 30. ÉVFORDULÓJÁN
(Egy bevallottan „elfogult” személyes
és irodalmi leszármazott tollából)
Nem tudom pontosan megmondani, mikor ismertem meg anyámat. Ahogy ez a visszaemlékezés alakul s halad erőre, attól tartok, eleinte több szó lesz magamról, mint róla, ám ugyanakkor biztosítom a kedves olvasót, hogy minden, ami rám vonatkozik e történetben, voltaképp anyám által inspirált esemény, melynek akarva-akaratlan szemtanúja avagy szereplője, olykor még tán kezdeményezője is voltam. Mint kiderül még, voltaképpen az ötvenes években tudtam meg, hogy ki ő igazán.
Azt tudom, hogy apró koromban szinte sosem ért rá, hogy velem törődjék. A bajok akkor kezdődhettek, mikor december 13.-i Luca napja helyett december 16-án jöttem a világra 5 kg-ot nyomva, hosszúra nőtt fekete hajjal, kinőttt körmökkel, a szó szoros értelmében „burokban” és háromszor megtekeredett köldökzsinórral a nyakam körül. Az egyik fiatal bábaképzős még ijesztgette is anyámat, hogy valami monstruózus lényt hozott a világra. Ezeket ő mesélte nagy garral és indulattal, azaz szinte „eljátszotta” nekem világrajövetelem riasztó körülményeit. Azt is részletesen megtudtam, hogy a szülész, dr. Burger Károly, éppen professzori kinevezése előtt állott, és ha Ignácz Rózsa, a Nemzeti Színház nem régen beválasztott örökös tagja, dr. Makkai János országgyülési képviselő felesége, akkor már ismert színésznő, belehal a szülésbe, akkor Burger karrierjének befellegzett. Ám nem így történt, mivel jóllehet – ezt megint anyám mesélte – magzatvize elfolyt 13.-a előestéjén, és az orvos miért, miért nem, nem hallott semmiféle szívhangot, én mégis délelőtt 11 óra egy perckor kibújtam a zsákból a budapesti Röck Szilárd utca 33. alatt működő bábaképző intézetben.
Anyám szerint dr. Burger sokat korholta páciensét, mondván, hogy „asszonyom, Ön intellektuálisan ellenáll a szülésnek, miért teszi ezt?” –, vagyis anyám közölte velem, hogy ő lelke egyik zúgában voltaképpen nem akart gyereket szülni. Ezen én nagyokat mulattam, mert lévén tizenöt-tizenhat éves kamasz, anyám szinte nélkülözhetetlen gépelő titkára, galádul visszacsúfolkodtam vele mondván: „na te ezt akkor jól megjártad, tisztelt nagynéném.”
Tudni kell ugyanis, hogy szüleim elsőfokú unokatestvérek voltak – apám apja, dr. Makkai Jenő, Magyarország Koronaügyész Helyettese, a híres-hírhedt „frank per” főügyésze, és Ignácz Lászlóné, született Makkai Kornélia, édestestvérek voltak – s ennek következtében apám egyszersmind a „nagybátyám”, anyám meg a „nagynéném”, és mindenki, aki „Makkai” valahogy többszörösen a rokonom. A kor divatja szerint mindenféle külön engedélyre volt szükségük, hogy összeházasodhassanak: végülis nagy-nagybátyám (mindkét oldalról), Makkai Sándor, a volt kolozsvári református püspök, majd híres regényíró, félretéve előző rosszallását, összeeskette őket. Ennek jeles tudatában csöppet sem bántottak anyám szülés-ellenes kitörései, inkább magasabb gépelési díjat követeltem, és hogy ne kelljen mindig épp éjjeli 11-kor, kapuzárás előtt otthon lennem. Vadul jártam minden elérhető színházba, ahol csak potyajegyet lehetett kapni, valamint a budapesti operába. Ez azért volt lehetséges, mert anyám színésznő korából sok egykori öltöztetőnő nézőtéri felügyelő lett, s ezek anyám neve hallatára széles mosolyra fakadva betessékeltek hol a harmadik emeleti kakasülőre, hol valami jobb helyre –, akkor is, ha hárman vagy öten voltunk – egyetlen forint kifizetése nélkül.
Jött a második probléma: anyám nem tudott szoptatni, nem volt teje. Kétségbeesve rohantak orvosomhoz, dr. Lukács József egyetemi magántanárhoz, a híres gyermekgyógyászhoz, aki pár telefonhívás után összehozta szüleimet Matejkó Irénnel, aki nem rég szült, és hatalmas kebleiben csak úgy duzzadt a tej. Dr. Lukács engedélyezte, hogy dadám napi nagy korsó sört ihasson, aki ezt boldogan meg is tette. Anyám filmezett vagy színpadon szerepelt, vagy éppen írt valamit, ám minden este egy félórás kihallgatásra rendelte Irént, akinek be kellett számolnia tápláltja és gyámolítottja hogylétéről.
Jött a harmadik probléma: senki nem ért rá játszani velem. Apám, akkoriban erősen német párti politikus, elment a Deutsches Heim nevű intézetbe, aholis megismerkedett az osztrák Annie Uhllal, egy wienerneustadti születésű tapasztalt gyermeknevelőnőel, s azon nyomban fel is vette. Ő lett életem egyik legfontosabb személye, a „kicsi Tante”. Három és fél éves voltam, amikor megérkezett. Le akartak fektetni este nyolckor a szokásos módon, ám én – anyám igen hatásos előadása szerint – torkomszakadtából üvöltöttem hajnali fél négyig mondván: „Nem akarok németül aludni... Én nem akarok németül aludni...” Anyám szerint ezt olyan mulatságosnak találták, hogy átnevették az álmatlan éjszakát. Én meg egy éven belül szinte csak németül karattyoltam, magyarul meg erős bécsi akcentussal.
Jött a következő jelenet: szól a telefon, senki nincs a közelben, én veszem fel a kagylót, vagyok négy és fél, majdnem öt éves. A vonal végén: Kodolányi János, anyámmal akar beszélni. Mondom én: „Ász ányuká nem fán ithon, én fágyok á gyerek ász ányukátol...” Na, egyéb sem kellett Kodolányinak! Mikor pár óra elmúltával otthon találta a híres erdélyi ballada-szavaló színésznőt, úgy lehordta a sárga földig, hogy Szabó Dezsőnek is beillett volna egy harapós kedvű napján.
„Maga, aki a magyar nyelv szerelmese, aki az Anyanyelve magyar-t írta, hogyan engedheti meg magának hogy az egyetlen gyermeke ilyen ocsmányul beszéljen magyarul...stb., stb.”
Tisztelt „nagynéném” hatalmasan megszeppent és másnap kirohant a városba, ahol rögvest beszerezte Benedek Elek Magyar mese és mondavilág c. tízkötetes munkáját. Ettől kezdve minden este 45 perc meseolvasás következett ékes magyar nyelven, gyakorta székely avagy palóc tájszólással, ahogy a meséhez illett. A következő esetre megint csak anyám elbeszéléseiből emlékszem, mert ez egyben ugyancsak egyik felejthetetlen színházi alakítása is volt.
Íme a „jelenet”: jön a postás, többször csönget, én nyitok ajtót, körülbelül öt és fél éves vagyok, majd a postás, aki nem hitte, mit hall, a falnak dőlve elkezd rázkódni a nevetéstől, ugyanis ezt harsogom: „Hát te embörizink meg hunnét gyüssz ide, hun a madár se jár?” Ez lehetett első nyelvészeti sikerem, ugyanis anyámra akkora hatással volt – a háttérből nézte s hallotta a jelenetet –, hogy több cikkében meg is említette, nekem pedig több tucatszor előadott, eljátszott kedvenc történetemmé vált, nos, ifjonti magamról.
Hiába tudogattam magyar mondásokat, mint az „eb ura fakó”, „kitették a szűrét”, „legény volt a gáton”, „kivágta a rezet”, az igazság az, hogy nem tudtam eléggé magyarul ahhoz, hogy beírathassanak az első elemibe. Így lettem a Reichsdeutsche Schule első osztályos tanulója. Valami harmincan voltunk az osztályban, kényelmes autóbusz szedett fel reggelente, s vitt haza kora délután. A gyerekek fele német volt, magyarul nem tudtak semmit, a másik fele magyar volt, akik mint én, valamiért nem illettek be a magyar iskolarendszerbe. Gót betűs írást tanultunk, s ezt igen nehéznek találtam. Egyszer kaptam egy „sehr gut” – nagyon jó – piros tintás beírást Herr Kurz nevű tanárunktól, s ezzel nyomban el is dicsekedtem anyámnak. Akkor már elváltak a szüleim, s apám, aki éppen megjárta az Egyesült Államokat, és minden vasárnap délben pontosan megjelent, hogy elvigyen ebédelni vagy az állatkerbe, vagy őrségváltásra a várba, nagy garral mesélte, hogy Amerika legyőzhetetlen, Hitler el fogja veszíteni a háborút. Nos, egyéb sem kellett: berontottam a Reichsdeutsche Schule első osztályába, és teli torokkal tájékoztattam a bent levőket, hogy „euer Führer ist verrückt und wird sicherlich den Krieg verlieren” – azaz a Führeretek bolond és bizonyosan elveszíti a háborút. Nekem is esett hat birodalmi német Lederhose-t viselő osztálytársam és alaposan elvertek, amíg Herr Kurz le nem csendesítette őket. Mikor odahaza elsírtam az esetet, anyám kirukkolt egyik legemlékezetesebb mondásával: „Az embernek mindenről meglehet a maga véleménye, de azt nem kell feltétlenül közölnie másokkal.” Bárcsak betartottam volna józan, okos és nekem valahogyan nagyon erdélyies tanácsát.
Átkerültem az Új iskola című háromnyelvű tanodába, mely nem volt messze a Ráth György utca 40-től, ahol laktunk. Itt magyarul folyt a tanítás, de rendszeresen volt német és angol óra is. Itt jártam a második és a harmadik elemit, már ameddig lehetett, mert közben kitört Budapest ostroma. Nem régen derült ki, hogy híressé vált iskolatársaim is vannak, például Göncz Árpád, az Antall-kormány alatt első szabadon választott köztársasági elnökünk.
Még 1944. március 19-én, amikor Horthy kiugrási kísérletére válaszul a német Wehrmacht megszállta Magyarországot, a Gestapo és annak magyarországi kirendeltsége, kiadott egy elfogatási parancsot a legveszélyesebb hazai politikusok azonnali letartóztatásáról. Ezek összesen valami 350-en voltak ebben a sorrendben: Tildy Zoltán, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Ferenc, Laky Dezső, majd Makkai János –, vagyis az egykori németbarát apám volt az ötödik az elfogatási listán. Apám amerikai barátnője Betty Smith – később felesége és nekem kedves amerikai nevelőanyám – kétségbeesve rohant segítségért, nos éppen anyámhoz. Nem tudom, hány elvált feleség bánt volna akkora szeretettel és megértéssel a fiatalabb vetélytárssal szemben, mint tette azt anyám. Nemcsak vígasztalta Bettyt, hanem még intenzívebben kezdett el nyomozni apám holléte után, és tartotta Bettyben a lelket. Neki külön lakása volt a Sashegyen, s amikor a Ráth György utcai lakást orosz ágyúbelövés érte, Bettyhez költöztünk, mivel ott volt a legjobb földalatti bunker a Vércse út 7. szám alatt. Betty hatodéves orvostanhallgató volt és apja Vasmegyei származásának hála (Kovács Ferencből lett „Frank Smith”) tudogatott magyarul is valamennyire, míg egyetemi vizsgáit angol nyelven tette le a budapesti Semmelweiss orvosi egyetemen, olyan professzoroknál, akik Amerikát jártak mint Rockefeller ösztöndíjasok.
1944 szeptemberében a Kállay, majd a Lakatos kormány lépéseket tett a parlamenti státuszt élvező politikai foglyok szabadon becsátására, s ennek előlépéseként apámék átkerültek Vácról a budapesti rabkorházba, a Fő utcába. Akkoriban már hónapok óta nyaggattam anyámat, hogy én egy igazi „hőst szeretnék látni”. (Tudni kell, hogy anyám mindig is nagyon hős-ellenes volt. Mikor egyszer a Nemzeti Galériában kiállított hazafias festmények megtekintése után a híres Dugovics Tituszra került a sor, aki magával rántott egy törököt a halálba a vár fokáról, anyám lebiggyesztett ajakkal azt mondta: „Lehet, hogy titokban utálták egymást a feleségével és örült, hogy hősi halált halhat.” Ez örökre megragadt a fejemben. De most 1944 volt, én nyolc és fél éves, és mindenáron hőst akartam látni, mire anyám nagy nehezen beadva derekát, így szólt: „Jó, akkor most beviszlek téged is a Fő utcai rabkórházba, ahol épp kaptam egy látogatási engedélyt, mert ott van Bajcsy-Zsilinszky Bandi bácsi is, aki rálőtt a németekre, amikor elfogták.” Kitört rajtam az izgalom: hőst fogok látni! Én, aki már Dugovics Tituszban sem hiszek!
Emlékezetes látogatás volt. Egyszerű kórházi vaságyakon egymás mellett ültek Bajcsy-Zsilinszky, Nagy Ferenc, a későbbi miniszterelnök, Tildy Zoltán fia, aki apja helyett ült, és apám. „És Bandi bácsi tényleg rálőtt a németre, amikor elfogták?” „Rá én, fiam” – felelte a nagy ember, akiről akkor még senki sem sejtette, hogy pár hét múlva a németek felakasztják Sopronkőhidán. Apám szinte mellékszereplővé szürkült nagy izgalmamban.
Amire ma is emlékszem, az anyám hatalmas színházi beszéde volt apámhoz: „János, most pedig épp itt az ideje, hogy elvedd feleségül az amerikai asszonyt, mert így kívánja ezt az erdélyi és a nemesi becsület. Sikerült jó helyet találni számára Barasits Tivadaréknál fenn a Svábhegyen, papírjai látszólag rendben, és téged is ki fognak ereszteni, mielőtt ránk rogyasztják az eget...”
Mire apám: „Te meg vagy elmédben háborodva?! Én, a politikai fogoly, a német börtönben vegyek el feleségül egy ‘hadi ellenségnek’ számító amerikai állampolgárt? És ki adna össze? És kik lennének a tanúk?”
És úgy lett, ahogy anyám parancsolta. Ez nem volt szelid rábeszélés, hanem parancs, kemény felszólítás, mintha Szilágyi Erzsébet mondta volna a fiának, hogy meneküljön, mert levágják a fejét. Egy német SS tábori pap adta össze őket ott, a Fő utcai rabkórházban, miközben Ignácz Rózsa és Mickó néni, Bajcsy-Zsilinszky Endréné – Bandi bácsi influenzát kapott – voltak a házassági tanúk. Én ezen alkalommal nem lehettem jelen, de anyám előadásából elevenen többször is átéltem. Mikor kimentünk az utcára hazafelé indulva, anyám kivett egy zsidóknak járó sárga csillagot a retiküljéből és azt a kabátja bal kihajtójára biggyesztette egy öreg rozsdás sicherheits tűvel. Ezzel jött haza, ezt láttam. Ma is őrzöm egy 1857-es Bibliában, Dánel Próféta könyvének elején, ahol az ég csillagairól van szó.
Azzal kezdtem századik születésnapi visszaemlékezésemet, hogy nem is tudom, mikor ismertem meg anyámat, de kezdem azt hinni, hogy 1944 ősze és 44–45 tele között, vagyis az ostrom alatt. Főleg amikor a megerőszakolható nőket „csúfítottuk” el az ő színházi kellékeivel.
Ez pedig így történt: koraérett, szemtelen és erősen elkapatott kölyök voltam, akinek „aranyköpéseiből” anyám cikkeket és „gyermekszáj krokikat” írt, ahelyett, hogy főzött volna rám, vagy sétálni vitt volna. Node eleinte ott volt a Kicsi Tante, majd annak távoztával – ma sem tudjuk, mi lett vele a háború végeztével – egy Magduska nevű magyar nevelőnő vett gondozásába, de járt az Erika nevű zongoratanárnő is hetente kétszer. Nos, én szemtelenül átköltöttem a „Katalinka szállj el, jönnek a törökök” kezdetű népdalt, ami így szólt: „Katalinka szállj el, jönnek az oroszok, maguk alá tesznek, onnan is kiveszlek, imhol jönnek az oroszok Katalinka lépj le.” Anyám nem tudta nevessen-e vagy pofozzon fel, s így a következő megoldást választotta: segítsek neki „elcsúfítani” és „megöregíteni” a ház veszélyben forgó női lakóit. Volt mindenféle ősz banya haj, szempillák, szemölcsök, bibircsókok, és ráncok rajzolására való színházi festék. Talán hat húsz és harminc év közti fiatalasszonyt sikerült kilencven évesre maszkírozni. Én tartottam a szereket, jártam körbe a hölgyeket, s mondogattam hogy „ide még kell egy kis fekete pötty”. Házunkban lakott a P. család – nem irom ki a nevüket – s a 19 éves leányuk, Juliska.
Amikor rá került volna a sor, dacosan ellenállt és kikérte magának, hogy ő csúf vénség legyen. Anyám váltig magyarázta, hogy mindezt le lehet mosni és kizárólag az ő védelmére kellene, de Juliska nem volt hajlandó.
Megérkezett az első „felszabadító” csapat. Rettegve ültünk az agyonyzsúfolt bunkerben, mikor ketten nekünk szegezett „davaj gitárjaikkal” berugták az ajtót és „Nyemeckij szoldát! Nyemeckij szoldát!” felkiáltással németeket kerestek. Az elfogott magyar katonák puskáit összetörték, mintha gyermekjátékok lettek volna, majd cigarettával kínálták őket.
„Nem is olyan rossz embere ezek” – véltem, mire anyám: „na csak várd meg a végét.” A Ráth György utca 40. pár száz méterre volt a Szieszta szanatórium néven ismert kórháztól, s attól délre az agyonbombázott Déli pályaudvar. A kórházat vagy ötven német tartotta még két hétig több ezres osztag orosszal szemben. Mivel mi már a „felszabadult zónában” voltunk, az oroszok hozzánk jártak pihenni. Ez főleg ivásból állt. Egy tizenkilenc-húsz éves orosz baka harciasan felkapott egy húszliteres benzintartályt és hatalmasat húzott belőle. Egy fél óra mulva vért hányva halott volt. A többiek nőket keresve akarták vígasztalni magukat, de csak banyákat találtak – anyám különlegesen vén és csúf volt. Mindez nem riasztotta vissza Vaszilij Ivánovics őrnagyot, aki a bunker egyik sarkában talált egy dobozra való karácsonyfadíszt. Oda is telepedett anyám mellé és követelte, hogy ő azokat a katonai zubbonyára varrja fel. Nem volt mit tenni, fel kellett varrni a karácsonyfadíszeket. Anyám odaintett maga és az őrnagy közé, miközben a fülembe súgta: „ha elkezdene nyúlkálni, lökd meg és köhögj hangosan.” Ez volt első fontos szerepem, mint „elefántnak”. A tisztet ettől kezdve csak „a karácsonyfa” néven emlegettük. Nagy büszkén fel is állt, majd az ajtóból kifordulva szemeit az ott csodálkozó P. Juliskára vetette, akin egy szem banyahaj és fekete szemölcs sem volt. „Igyi szudá gyevuská!” – hallom ma is a hangját, majd hajon ragadva a sikoltozó Juliskát eltűnt vele a bunker melletti szenes zsákokkal tele rakott kisebb helységbe. P. Pistával, aki nálam 5 évvel idősebb volt, galádul meglestük, amint még vagy harminc közlegény rámászott a szerencsétlen Juliskára, aki már csak halkan nyögött. Anyám kétségbe esve sírt a sarokban.
Az ő dolgozószobájának ablaka épp a királyi várra nézett; nagyobb horderejű aknavetővel az oroszok épp elérték a várat. Mindenki heves ellenkezése dacára felment megnézni, hogy mi is történik odafent. Utána settenkedve a következőt láttam: a francia parkett egy jó darabja fel volt szedve és baltával aprítva, a szoba közepén tűz égett, amin az egyik szovjet harcos palacsintákat sütött. A szoba közepén a pianino zongoránk, teteje leszedve, azon az egyik orosz Verdi Aidá-jának a diadalmi indulóját verte. A tüzet papírdarabok is táplálták, ezeket a polcról marta le a katona: történetesen anyám pótolhatatlan néprajzi gyűjteményeit tartalmazták. A palacsintasütő orosz moldovai románul ordított valamit egyik társának, mire anyám, aki perfektül beszélte a román nyelvet, öszetett kezekkel kérlelni kezdte a palacsintás bakát, hogy ne égesse a pótolhatatlan iratokat. A moldovai jószívű ember lehetett, mert belemarkolt a forró palacsintába és anyámnak adott egy tisztességes adagot „ne sírj sztaraja mama, egyél te is!” felkiáltással.
Ekkor vettem észre kiskorom kedvenc játékát, a Juci babát, amint lemeztelenítve lovagló ülésben ült az anyám íróasztalán stratégiailag a várra irányított ágyúcsövön. A kisebb kaliberű, katyusa típusú aknavető hatalmasakat dörrent, és valahányszor az ágyúcső rándult egyet a lövéstől, Juci baba, akit dróttal kötöztek oda, a közösülés himbálózását utánozva remegett ide-oda az ágyúcsövön.
1945 nyarán kitört a gyermekparalízis járvány Magyarországon és a környező oszágokban is. Június elején lementünk Jankovich-telepre, ahol Balatonboglár és Fonyód között állt anyám háza, melyet a kovásznai parókia mintájára Kotsis Lajos, későbbi nevelőapám, épített anyám kérésére. Lajost még 1944 őszén elvitték katonának, és nem lehetett tudni, él-e, hal-e, s ha él, hol tartózkodik éppen? Forró júliusi nap volt, harmadika, amikor igen heves fájdalom hasított a bal lábamba, és elzuhantam mint egy zsák homok, amikor fel akartam kelni. Anyám hatalmasan megijedt és kihívta a körzeti orvost, akinek a postáról lehetett telefonálni. Derék, de tudatlan ember volt a körzeti orvos, aki belém nyomott egy hatalmas ultraszeptil injekciót, és közölte anyámmal, hogy ha két napon belül nem állok talpra, szimulálok. Egyáltalán nem álltam talpra, sőt. Node az orvos mégis csak orvos, hátha igaza van, anyám erőnek erejével talpra állított, s mikor elkezdetem rogyadozni, kaptam egy nyaklevest mondván „Lusta kölyök, ne szimulálj.” Erre elájultam. Másnap híre jött, hogy a szomszédos postás üdülőben, ahol háromszáz gyerek nyaralt, éppen orvosi felügyeletet tart dr. Kenessey Iván főorvos, akit anyám ismert. Átszaladt és megkérte, jönne át; mire dr. Kenessey öt perc alatt megállapította, hogy nekem gyermekbénulásom van, kollegáját meg lehordta tudatlan sarlatánnak. Akkor viszont anyám ájult el.
A telepet megszállta egy négyezer vérbajos oroszból álló kórházi osztag. Minden civil lakost kilakoltattak, kivéve minket. A házra ki volt írva oroszul cirill betűkkel: „Fertőző betegség – tilos a belépés.” Ismétlem: 1945 nyarán vagyunk. Üzlet sehol, villany olykor van, legtöbbször nincs, vizet a Balatonból kellett meríteni és felforralni, alig volt mit ennünk. A vérbajos oroszok rémesen néztek ki – kinek gennyes géz lógott az állán, ki mankóval bicegett. Mi valahogy védett pozicióba kerültünk az én gyermekparalizisem miatt. Az oroszok – akárcsak a palacsintát sütő moldvai – „jószívűek” voltak, még ennivalót is adtak. Tudni kell, hogyan horgászott az orosz csapat. Egy elzabrált evezőcsónakkal kicsalinkáztak jó messzire, majd kézigránátokat hajigáltak a vízbe. Minden robbanás feldobott ötven-hatvan halat, legtöbbjét ott is hagyták elrohadni. Nekünk időnként bedobtak a kerítésen egy pontyot vagy nagyobb keszeget.
Volt egy különbejáratú szoba a jankovich-telepi házban, korábban az én külön rezidenciám. Mikor a szovjet parancsnok észrevette, tört németséggel közölte anyámmal, hogy megvonja házunk védettségét, ha azt azonnal oda nem adjuk egy szovjet katonanőnek. Így lett lakónkká Zina, a szovjet ápolónő. Zinának minden héten más-más „férje” volt. Kórházi gézből gubancolgatva hevenyészett magának virág garlandokat, s azzal díszítette ki a szobát. Volt egy hintalovam. Ezt szerette a legjobban. Ezen ülve dúdolgatott szentimentális orosz dalokat valahányszor egy-egy „férj” jött, hogy Zina ölelő karjaiban tölthesse az éjszakát. (Erről írta anyám a Zina című novellát, melyet Magyarországon nem lehetett kiadni.) A novella lényege, mint a kedves olvasó e kötetben látni fogja, hogy egy talajából kitépett szerencsétlen, hadakba sodort asszonyt ismert meg Zinában, aki valami emberi életet akart magának teremteni a legrémesebb viszonyok között. A novella befejező része megdöbbentő: mikor Zina távozik, magával visz egy rozsdás kályhakönyökcsövet, ami nagy kincs lehetett a Szovjetúnióban.
1945-ben kerültem be a budapesti Református Gimnáziumba mint bentlakó, s ott töltöttem két évet. Anyámnak magának kellett behurcolnia egy vaságyat, mert az internátusnak bútora sem volt. A tandíjat és a bentlakást természetben kellett fizetni. Anyám vidékre járt, Gyomára, Túrkevére, s ott tartott irodalmi esteket és felolvasásokat egy fél disznóért, egy fél bödön zsírért, vagy egy zsák lisztért.
Budapesten kétszeri költözés után végre kikötöttünk a XI. kerületi Szentkorona utca 43. szám alatt, melyet azóta Irínyi József utcának neveztek el az 1848-as újságíróról. 1948 volt a hírhedt „fordulat éve.” Ezzel minden eredeti könyvkiadásnak vége is szakadt. Két kötete jelent meg a „kisdemokráciának” csúfolt 46–47-es időközben, a kétrészes Urak úrfiak a Fővárosi könyvkiadónál, s ugyanott a Mámoros malom. Az előbbi azóta Budapesten újra megjelent 1984–85-ben, s most nem rég a csíkszeredai ProPrint kiadónál a életműkiadás keretén belül. A Mámoros malom az élelmiszerbeszerző országjárások közvetett eredménye volt: somogyvámosi cigányok között játszódik. Papírhiány okából a Fővárosi kiadó egybekötötte egy igen érdekes és kevéssé ismert novellájával, ennek a címe a A név. Egy ember meghal az ostrom alatt, és csak egy névjegy marad utána. A régi elbeszélő stílusán túljutott Ignácz Rózsa első igen érdekes, már a posztmodernt is elővetítő írása (lásd e kötetben).
A hallgatásba szorított írók javarésze ekkor lett kínjában műfordító, kivéve persze, hogy egyesek, mnt például Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Jékely Zoltán, Áprily Lajos és sokan mások, rajta hagyták kezük nyomát mindenen, amihez csak hozzájutottak. Az erdélyiek, mivel tudtak valamennyire románul, román szocialista realista műveket fordítottak, olykor népmeséket, vagy éppen jó verseket is, így például Jékely Zoltán és anyám, nem egyszer közösen. Anyám különösen sokat gyötrődött egy Maria Rovan nevű román szerzőnővel, akinek Neamurile Staniloaiei magyarul Sztaniloaja pereputtya című „műve” erősen megkínozta. Ehhez képest örömét lelte Mihail Sadoveanu válogatott novelláinak fordításában, melyek Örvény felett címen 1955-ben jelentek meg a budapesti Szépirodalmi Kiadónál, szintén szerette a népmeséket és Caragiale műveit. Ezek voltak a robotnak tekintett pénzkereső munkálatok.
Az igazi irodalom 1950–52 között keletkezett, nagyrészt a Szabadság Üdülőtelepre átszocializált nevű jankovich-telepi házunkban, melyet csodával határos módon nem államosítottak, másrészt az Irínyi József utca 43-ban.
Ebben az időben született a két fő-mű, az Ünepi férfiú és A vádlott. Megérhettem mindkét „hallgató fiókregény” megjelenését a csíkszeredai életmű sorozatban, előtte Budapesten a Püski és a Tertia kiadó gondozásában.
Azzal kezdtem ezt a visszaemlékezést, hogy nem tudom, mikor ismertem meg anyámat igazán. Ez az a pont azonban, ahol azt kell mondanom: zűrös gyermekkorom, a háború, az ostrom, betegségem és minden egyéb, a korra általában jellemző esemény után – mások sokkal rosszabbul jártak, mint mi – ez volt az az időszak, amikor teljes nagyságában kiemelkedett a múlt ködéből, és levetve az összes szerepjátszást, igazi alakja és értékei kirajzolódtak előttem.
Az olvasó megtalálja ebben a kötetben az Ünnepi férfiú és A vádlott elé írt két előszómban Igácz Rózsa, az író akkori arcképét. Itt egy pár színfolttal szeretném csak kiegészíteni, amit ebben a két előszóban elmondtam.
Nemigen ettünk meleg ételt, mert anyám nem tudott főzni, helyesebben két-három ételen kívül keze nem állt a konyhakéshez és a fakanálhoz. Egyik állandó, bár ritka száma volt az uborkaleves, a másik a sült paradicsom. Életében tán kétszer produkált erdélyi lucskoskáposztát. Egy fél liter törökösen főzött feketekávén és két–két és fél csomag cigarettán élt. Vasárnaponként ezért anyám idősebb nővéréhez, Kökényné Ignácz Erzsébethez jártunk ebédelni, akinek két leánya, Bori és Ágnes voltak a „tesvéreim”, mint legközelebbi rokonok. Erzsi néném, aki nyolc évvel volt idősebb anyámnál, őt kishúgaként szerette és gyámolította világéletében. Anyám sokszor „kismamaként” emlegette testvérét, akinek rengeteg segítséget köszönhetett. Anyám temetésén 1979 októberének elején, Erzsi néni volt a legjobban megrendülve, amiért túlélte beteges húgát, akit ő ápolt, gyámolított, egész regények legépelésétől, a kiadókkal való tárgyalásoktól a könyvelésről szóló tanácsokig. Erzsi néni már Ignácz nagyapám 1927-ben bekövetkezett halála előtt – a bélrák végzett vele 57 éves korában – áttért a Bicsérdy-féle vegetáriánus életmódra, de másoknak igen ízletes húsételeket tudott kreálni. Legjobb receptjeit, mint az erdélyi „patlizsán”, leányai ma is őrzik és gyakorolják. Szegény anyámnak két balkeze volt a főzéshez, ez az igazság.
Egyik délután, ahogy jövök haza három felé a gimnáziumból, látom, hogy a földszint 3. szám alatti lakásunk ajtaján ömlik ki a füst, és a postás idegesen kiabál: „Tűz van, tűz van!” – mire a szomszédasszony kinyitja ajtaját és hangosan kiáltja: „Ugyan dehogy, dehogyis van itt tűz, csak az írónő főz!”
Az történt, hogy krumplit tett oda főni a gázra, de teljesen elfelejtkezett róla. Mikor a víz elfőtt, a „pityókák” elkezdtek szenesedni, és keservesen füstöltek. Én oltottam el a „tüzet”, anyám pedig megígérte, hogy többé nem tesz kísérletet a főzésre, ami ílymódon főleg Lajosra és rám maradt, már amikor kedves bejárónőnk, Teruska, nem főzött egy adag kelkáposztafőzeléket vagy paprikáskrumplit, amit napokig is lehetett enni némi felmelegítéssel.
A diktálás körülbelül négy óra tájban kezdődött, s olykor eltartott éjfélig is. Lajos párnával a feje alatt a parkettán feküdt, mellette egy demizson bor, amiből olykor húzott egy nagyot. Én ülök anyám íróasztalanál és verem hat ujjal az 1925-ből származó Continental írógépet, anyám fel s le járkál a szobában, kezében a tintával írott aznapi kézirat. „Új bekezdés”, „beszéd”, „kérdőjel, felkiáltójel” – hallom ma is a diktálás elkerülhetetlen utasításait.
Mindkét mű iszonyatosan izgalmas volt, s ilyetén mivoltukat csak növelte a félelem, hogy akármikor jöhet két-három revolveres rendőr, és házkutatást rendezhet. Mint az előszókban írom, a kéziratok más-más címekkel ellátott dossziékban ültek s méghozzá nem is sorrendben. Elég nehéz feladat volt számon tartani, mi hová tartozik.
Ez a két kötet a 40–44 éves érett író maximális teljesítőképsségét tükrözi. Az Ünnepi férfiú lényege, hogy egy történelmi alakról, mint Szent László, minden korban főleg azt lehetett megtudni, amit az adott kor tudata kollektíven tartalmazott – például legendák formájában – gondoljunk a „Szent László pénzére” és a tordai hasadékra. Ez a materialista-marxista történelem-átírás korában válik tragikomikussá. A szerző, mint Kodolányi János találóan írja I. R.-hoz intézett levelében – lásd e kötetben – itt éri el azt az eddigi írásaiból hiányzó elemet, melyben a hagyományos „elbeszélő múlt” teret enged a filozófiával átitatott, meditatív anti-realista képzeletnek. Így született meg a „rádiós helyszíni közvetítés” a somogyvári kolostor alapításról a 13. században, Szent Lászlónak az Iréné nevű leányához való viszonyáról, a futballista elképzeléséről Szent Lászlóról mint „sportemberről”, és egy nő megerőszakolásának leírása egy „baráti levélben” arra való utalással, hogy Szent László már a 13. században törvényt hozott az úton levő nők védelméről. (Lásd Szabó Magda cikkét ebben a kötetben.)
Anyám, aki teljesen légüres térben mozgott, s két főművét a kiadás minden reménye nélkül írta, pár kipróbált régi barátnak megmutatta a Szent László-regényt. Arra kérte ezt a szűk kört, hogy írjanak levélben véleményt róla. Sinka István versben reagált, Kodolányi az itt olvasható levélben. Dr. Vámosy Nagy István, szeretett zenetanárom, Göllner Mária, a magyarországi antropozófia megalapítójának fia, Vámos Magda, a volt szociáldemokrata újságíró, akit a kommunisták elhurcoltak Márianosztrára, és még néhány más barát, akikre nem emlékszem pontosan, hol levélben, hol szóban válaszoltak.
A jutalmam az volt a gépelésért, hogy én írhattam egy tizenöt gépelt oldalas elemzést a könyvről. Roppant izgalmas és megvtisztelő feladat volt, mert életemben először „egyenrangú értelmiségi” voltam egy politikailag roppant veszélyes helyzetben. Mondhatnám úgy is, hogy anyám apámmá vált, aki beavatott a felnőttek dolgaiba, és számított rám, mint segítőtársra.
Még felfokozottabban és intenzívebben ez volt a helyzet, amikor a Szent László-regény befejeztével elkezdődött A vádlott gépelése, melyet pár hónappal A születésnap körül előzött meg mint előtanulmány A vádlotthoz.
A Lónyai utcai budapesti Református Gimnáziumot államosították 1951–52-ben, pedig talán meg lehetett volna menteni, mint a pápai vagy a debreceni gimnáziumot, vagy mint a katolikusok pannonmhalmi bencés gimnáziumát vagy a budapesti piaristák intézetét. A kósza hírek szerint a marxista vezetés alatt sínylődő református klérus „önként ajánlotta fel” a Lónyait, hogy a papok – békepapok? – állami fizetése, a „kongrua” meg ne szűnjék. 1954 júniusában bekövetkezett érettségimig a gimnázium két utolsó évét a Vörösmarty Mihály Állami Általános Gimnáziumban kellett járnom, ahová néhány volt osztálytárs is átkerült a Lónyaiból. Rendkívüli szerencsém volt. Nem bántottak, sőt egyféle megértő félrepillantással tűrték, hogy elég sokat hiányozzam az órákról – a matekamtika volt a fő nehézségem –, ugyanis ismerték anyám nevét és kitudódott, hogy odahaza én gépelek „a szerzőnek”. Hogy voltaképpen mit is, arról bölcsen hallgattunk, s amikor címek után érdeklődtek, bemondtam az ál-dossziékra odakanyarított álcímeket, úgymint „Egybeszántva, avagy Túrkeve, az első szocialista város” és más hasonló pia fraus-nak számító fabrikációk.
A Vádlottat ha megtalálják, minimum Kistarcsa, Vác, vagy Márianosztra járt volna érte, de lehetett volna halálos kimenetelű is. A könyv ugyanis nem azt ragozgatja, hogy szép elv a szocializmus, csak sok a személyi kultusz és bajok vannak a megvalósításával, hanem teljesen és eleve elveti az egészet, mint a Sátán torzművét. A legtömörebben úgy tudnám megfogalmazni, hogy a hajdani náci ellenálló, aki barátait segítendő sárga csillaggal rótta Budapest utcáit, ezúttal Sztálinnak és az egész általa feltalált és működtetett rendszernek üzent hadat védtelen nő létére. Akkoriban folytak a hírhedt kitelepítések és az államosítások. Ezerszámra bocsátották el állásaikból a „nemkívánatos kádereket” és az „osztályidegeneket.” A regény főhőse ily módon egy „káderlap nélküli” személy lett, aki ugyanúgy lehetett munkás származású mint értelmségi, s akit azért rúgnak ki könyvtárosi állásából, mert zúzdára ítélt könyvek megmentésével, s azok kicsempészésével foglalkozik – ezek Platón, Szokratész és mások művei, Arany János Arisztophanész fordításai, stb. A Dániel Ferenc nevű „főhős” – ha ugyan van főhőse ennek a regénynek – a „nevetés forradalmával” akarja először önmagában, majd az egész társadalomban lerombolni a szocializmust, miután majdnem éhenhal albérleti, parányi szobájában…
Mikor innen elkerül, beáll szeneszsákokat és tűzifát hurcolni egy államosítás előtt álló „maszek” tüzelőanyag kereskedőhöz, ahol megismerkedik és szoros barátságot köt egy másik csoport deklasszált emberrel, akik mintegy az akkori Magyarország keresztmetszetét adják. Ezek Tornyos Berci, a túrkevei kulák, Gulyás Gyula, a kisiparos, aki a fogalmazás és a filozófia megértésének örökös diákja, Boriska, a szegényparaszt Pista menyasszonya, Kalotay Ákos, a Mauthausent járt író, és Hanna, a kitelepített grófnő, hetediknek pedig ott van Dániel Ferenc.
Szén- és fahordás közben egy-egy tíz perces szünet alkalmával arról beszélnek, hogy ebben a világban „alá kell merülni az anyagban”, mivel értelmiségiekre nincs szükség, és Kalotay, az író szerint, írni sem lehet igazán, csak aktuális emberi sorsok megfigyelésével, illetve azok alakítgatásával. A hét tagú csoport elhatározza, hogy mivel ebben az országban nem lehet emberi életet élni, megkísérlik a disszidálást Jugoszlávia felé, ahol nem messze a Dunától épp ásatáshoz keresnek segédmunkásokat. Itt a keserves munka szüneteiben hatalmas filozófiai beszélgetések alakulnak ki. Boriska teherbe esik, nem tudni, kitől, de a Púpos Gulyás felvállalja a gyermek felnevelését, mert „nem feltétlenül az az apa, aki nemzette a gyermeket, hanem aki felneveli”. Tornyos Berci, a makacs kulák, állandóan „nyúzzuk-sózzuk a kommunistákat” felkiáltással átkozza a rendszert, Hanna és Ferenc szerelembe esnek egymással, miközben az író, Kalotay, figyeli a sorsok alakulását és többször közli a csoporttal, hogy „ti vagytok az én megíratlan, virtuális regényem.”
A disszdidálás előkészítése hetekig tart: egy aláaknázott mezőn kell palánkokat lefektetniük, hogy azokon az éjszakai sötétben libegve átjussanak Jugoszláviába, ahonnan rendszeresen hazalátogat az egyik ottani idős parasztasszony fia. A regénynek ez a része roppant izgalmas film is lehetne, s titokban mind máig azt remélem, hogy egyszercsak valaki, akinek erre módja van, felfedezi. A disszidálás előestéjén razziát tart a határőrség a faluban, az át-átkelő fiatalembert keresik. Kalotay úgy dönt, hogy neki vissza kell maradnia, mert író, akkor is, ha csak „virtuális műveket ír”, nem lehet meg anyanyelvi közegén kívül. Egy hét múlva tudja meg újságcikkből, hogy a jugoszláv határon hat ember disszidálási kísérletet követett el, de csak hárman jutottak át, egy meghalt, és kettő fogságba esett.
Kalotay nyomozni kezd: tudnia kell, mi is történhetett barátaival? Csakhogy a materializmus szovjet típusú világában a hír az aranynál is értékesebb, féltékenyen őrzött kincs, mindenki valami mást tud, mást gyanít. A regény itt – akárhányszori olvasásra – balzaci és dosztojevszkiji magaslatokig emekedik. A vidéki ügyvédtől a rabkórházi takarítónőn át annak sírásó férjéig Kalotay mindenkit megkérdez, de csak ellentmondó utalásokra talál. Elhatározza, hogy neki kell megírnia a szereplők ismeretében, kiből mi lehetett, kinek mi lehetett a sorsa. Itt a regény Thornton Wilder-i arányokat vesz fel, hiszen a Szent Lajos király hídjában is arról van szó, hogy vajon miért kellett egy csoport embernek együtt zuhannia a halálba egy hídszakadás alkalmával Peruban. Tilosnak érzem elfecsegni a könyv végét, és arra kérem a kedves olvasót, szerezze be a ProPrint kiadónál mind önmagának, mind szeretteinek ajandékként. Nincs jobb korrajz az ötvenes évekről és izgalmasabban megírt kalandregény, mely ugyanakkor tele van a modern kor legizgalmasabb filozófiai kérdéseivel.
De hogy ki ne felejtsek egy Ignácz Rózsára nagyon jellemző részt, vissza kell térnem egy pillanatra a Balaton melletti nyarakra 1951–52-ben. Ekkor történt ugyanis, hogy „népünk és kormányunk” elhatározta, jót tesz kegyeltjeivel, és vagy egy tucat államosított magánházat újsütetű Kossuth-díjasoknak adományozott. Nem emlékszem mindegyikre, de ma is látom magam előtt Gobbi Hilda és Mészáros Ági színművésznőket, Kónya Lajos költőt és Zathureczky Ede hegedűművész elvtársakat. Nagyon kevesen múlott, hogy anyám házát el ne kobozzák, de valaki, aki emlékezett 1944-es embermentő tetteire, szót emelt, hogy az írónő jóllehet „még nem tudott túljutni régimódi patrióta világnézetén”, a legjobb úton halad a „nép dolgainak megértése” felé. Segíthetett az is, hogy anyám és Kotsis Lajos végre összeházasodtak 1951-ben, s így az Amerikába disszidált Makkai Jánosnéból „haladó műszaki értelmiségi” felesége lett. Vagyis ott álltunk Szabadság Üdülőtelepen körbevéve az államosított házakban nyaraló Kossuth-díjasokkal. Egypárat furdalt a lelkiismeret és nemigen szerették látni, hogy Igácz Rózsa ugyanakkor még mindig a saját házában él és dolgozik. Eljöttek hát hozzánk „szégyen-vizitbe”. Mi is volt a „szégyen-vizit”? Hát egy olyan látogatás, melynek során ki-ki eldadogta, hogy ő nagyon örül ugyan a nyári villának, amit népünk és kormányunk neki adományozott, de ő voltaképpen „nem ilyen lovat akart”, mert tudja s érzi, hogy a máséban ül, akit egyszerűen hatalmi szóval kiraboltak.
Legemlékezetesebb ezen „szégyen-vizitek” közül Mészáros Ági színművésznő Nagy Jelenése volt az egykori színésznőnél, hajdani kolleginájánál. Még sírt is, igazi könnyeket. „Nézd, Rózsa! Az embert oldalba vágják egy visszaadhatatlan ajándékkal... Nem lehetett nem elfogadni...”, stb., stb. „Akkor én most mitévő legyek”?
Én daráltam a magam pörkölte feketét és szolgáltam is fel, minek okáért leülhettem a szoba sarkában megfigyelni a Nagy Jelenetet. „Drágám” – így a volt színésznő a Kossuth-díjashoz – „van egy becsületes megoldás, amivel könnyíthetsz a lelkiismereteden.” Mire a színésznő: „Mondjad, kérlek, mondjad csak...” S anyám mondta könyörtelenül. „Más író is él a Balaton partján, s szinte küzdenie kell az éhhalál ellen. Valamikor a haza egyik legolvasottabb, legnépszerűbb szerzője volt, ma hallgatásra van ítélve és csak a fiókjának ír...” A színésznő: „Kire gondolsz?” Anyám: „Természetesen nem magamra, mi itt valahogyan megvagyunk, hanem Kodolányi Jánosra, akinek a Vízöntő óta, amit még Püski adott ki röviddel 1945 után, komolyab műve nem jelent meg. Tudod mit? Ragyogó Kossuth-díjas gázsidból minden hónapban félre teszel ezer-ezerötszáz forintot, s azt egy borítékba téve ott hagyod a konyhátokban. Nem kell feladni sem, írni sem kell rá semmit, majd a fiam hazafelé jövet a gimnáziumból leszáll a 49-esről a Gárdonyi-szobor előtt és felmegy érte, mi meg eljuttatjuk a szerzőnek, na mit szólsz hozzá?” Mészáros Ági a könnyein át mosolygott a hálától. Mire anyám hozzám: „Ugy-e vállalod a kifutó fiú szerepét? Jól van, gondoltam, hogy igen.”
És ez így is ment két-három éven át, egészen érettségim évéig 1954-ben. A pénzes csomagokat kis könyvekbe rejtve én adogattam fel Balatonakarattyára címezve. Nem tudom, Kodolányi honnan tudta meg, hogy Mészáros Ági segélyezi, mi soha nem szóltunk egy szót sem.
Sokat gondolkozom azon, honnét is vehette anyám a lélekjelenlétet, a humorba burkolt tragikum átélését és átéltetését, s egyszer meg is kérdeztem tőle. Ez volt a válasza: „Nyilván emlékszel erdélyi unokatestvéredre, Ignácz Klárikára, Pintyőkére. Nos az ő apja az én bátyám, Ignácz László. Azt hiszem, egyszer találkozhattál életedben vele, amikor Pintyőt áthozta egy nyárra a Balatonra. Ő eredetileg református pap volt Leydenben, Hollandiában végezte a teológiát, utána két évig filozófiát tanult Utrechtben. A híres-hírhedt „visszatéréskor” 1940-ben Perecsenben volt református pap. A bevonulás után történt egy napon, hogy Laci a kertben gyomlált, mikor a szomszédban lakó görögkeleti papné átrohant kiáltva: „Laci, jöjjön, segítsen, letartóztatták Virgilt és elvitték a községházára.” Mint román pópát tartóztatták le, nehogy lázítsa híveit a magyarok ellen. Laci fel sem öltözött rendesen, s máris sietett a községházára, hogy Sima Virgilt kiszabadíthassa, ami abban az időben és az akkori hangulatban igazán bátor kiállást jelentett egy még jogot is végzett és kinevezett szolagbíró részéről. A háború végeztével jött a román pópa, s elmondta, hogy Laci mentette meg az életét a visszatéréskor. Ezzel rótta le háláját. Laciból egy Fructexport nevű cég főkönyvelője lett, többre sosem vihette, de életben maradt és aránylag háborítatlanul élte végig az életét.” Mire én: „Szóval ez akkor az erdélyi Ignácz örökség? Benned is ez dolgozik?” Mire ő: „Erősen hiszem, hogy igen. Ismered Ignácz nagyapád történetét a székely hadifoglyok kivégzésével?” Úgy tudom, hallottam pár tucatszor más összefüggésben, de kíváncsi voltam, hogyan köti ezt össze a nagybátyám életmentő cselekedetével és a balatoni szégyen-vizitek dolgával. „Voltam vagy hat és fél, hét éves leányka, nővérem, Erzsi, bátyám Laci, és szüleink ülünk Fogarason a vacsora asztalnál. Egyszer csak megverik az ajtót, s beesik azon egy fekete fejkendős székely asszony zokogva, kisírt szemekkel: ‘Jaj tiszteletes Úr lelkem! Segítsen mán! A hadifogoly fiaiam szökést kíséreltek meg a fogarasi várfogdából, s holnap reggel agyonlövik őket!’ Erre nagyapád levágta a szalvétáját, felugrott az asztal mellől. Bénultan néztünk egymásra. Egész éjjel senki le nem húnyta a szemét. Reggel hatkor került elő, álmosan, borostás arccal. Kivágta az ablakot és ezt kiáltotta: ‘Nézzétek azt a targoncát! Ott viszik a székely legényeket! Elintéztem, hogy csak a lábukba lőjjenek, ők meg úgy tettek, mintha meghaltak volna. Két hét múlva már szaladni fognak!’ – vagyis „öreg Ignácz” álkivégzést tartatott a fogarasi várban.” Mire én: „És akkor ezt Laci bátyád is átlélte, igaz?” Mire ő: „Igen, hát volt kit utánoznia a családban.”
Ha az Ünnepi férfiú és A vádlott nem is tartozott éppen a fizikai életmentés nagyobb eseményei közé, a két Ignácz férfi, nagybátyám és nagyapám kiállása anyámban mint íróban valósult meg.
Vegyünk egy korábbi példát: 1945 tavaszán, még Budapesten és a gyermekbénulásom előtt, megyünk át Budáról Pestre az első összetákolt pontonhídon. Szemben jön Ortutay Gyula, a néprajz híres-hírhedt szakértője, a nagy népi falukutató, aki sajnos később elvállalta a magyar kultuszminiszterséget. (Ő alatta folyt a rémséges Mindszenty ál-per.)
Ám akkor még csak 1945-öt írtunk, és mindenki örült, hogy jaj, mi legalább életben maradtunk az ostrom alatt. Ortutay anyám nyakába borul, kezeit csókolgatja, s ezt mondja: „Kedves Rózsa, hát maga volt az egyetlen férfi Magyarországon 1944-ben!”
Ezzel Ortutay arra utalt, hogy a nyilas őrület tombolása idején, amikor apám is a Gestapo foglya volt, anyám szánt szándékkal felvette maga mellé titkárnőnek Báder Klárát, aki éjt nappá téve gépelte az Urak, úrfiak első változatát a balatoni villa terraszán. Klára roppant ügyességgel elintézte egy féltucat zsidó család megmentését, kit ide, kit amoda rejtve mindenféle papírokkal. Mikor még 1944 szetemberében Béldy nyilas miniszter felszóllíttata anyámat, hogy írjon egy ifjúsági regényt bizonyos Horst Wessel náci hősről, anyám az illegalitást választotta, s engem kézenfogva meneteltünk egyik ismerős lakásáról a másikra vagy két hónapon át, amíg az ostrom kezdete miatt végülis az irodalom már senkit nem érdekelt annyira.
Mindehhez könnyű volna elképzelni egy tenyeres-talpas, szinte bárdolatlan kinézésű úgy-nevezett „maszkulin” avagy férfias nőt, csakhogy Ignácz Rózsa emellett kora egyik legszebb asszonya is volt, akiért bolondultak a férfiak. Korai „elefántságomról” a Ráth György utcai pincében a „Karácsonyfa” nevű orosz tiszttel már beszámoltam, s ezért hadd folytassam több rendbeli nagy magyar írók társaságával. Nem írom ki a neveiket illendőség okából, csak annyit említek meg, hogy négy-öt eset a Balaton mellett történt, egy másik fél tucat a budapesti lakásban. Jön az NMI [ejtsd “enemy” mintha “ellenséget” jelentene angolul] és anyám mellé telepszik a mellette álló karosszékbe. Én hozom a magam darálta, törökösen főzött feketekávét. Az NMI egyre hangosabban beszél, egészen nekihevül, majd rákezd: „Rózsa drága, maga túl szép s túl fiatal ahhoz, hogy férj nélkül éljen. (Közeledik anyámhoz, majd folytatja:) Nézze, magának egy pozicióban levő férfiember védelmére van szüksége...” Anyám: „Kisfiam, tölts még egy kávét NMI bácsinak!” NMI: „A fiának is igazi apa kell, nem gondolja?” Anyám: „Kisfiam, tedd csak ide azt a párnát a hátam mögé!” (A cél itt némi ékverés volt NMI és anyám között) majd: „Nézze kedves X, magának nyilván igazat szoktak adni a nők, olyan rábeszélő készsége van, de mi itt ketten nagyon jól megvagyunk, s különben is későre jár az idő.” Ilyenkor jött a cigaretta-jelenet. Kiveszi a szájából a cigarettát, maga felé fordítja az égő végét, a füstöt NMI arcába fújja de nem a nők flörtölő módján, hanem mintegy ‘maga meg már hordja el magát!’ jelleggel. Ez mindig be is vált.
Hazánk egyik igen nagy költője, egy vérbeli NMI, Balatonon tett kísérletet anyám meghódítására. Ezt úgy rendezte meg, hogy másokhoz írt s mindaddig kiadatlan szerelmes verseit olvasta fel órákon át, versenként egy-egy öt centivel közelebb araszolva anyámhoz a nagy kerti platánfa alatt. Amikor már túl közel jutott, anyám felkért, hogy szakmai dolgokról faggassam a NMI-t, például a rímek elhelyezéséről a mondaton belül, és hasonló témákról. Tudta ugyanis, hogy NMI-t kevés dolog érdekli jobban, mint a „szakma”, amiben valóban egyedülálló volt. Nem tudom ki volt fáradtabb a hatórás „maratoni” beszélgetés után, NMI, anyám, vagy én.
1956 októbere úgy ért bennünket, mint egy jóleső őszi zápor egy perzselő nyár után.
Nehezen jött meg a bizalmunk Nagy Imre iránt, hiszen köztudottan moszkovita kommunista volt, bár az emberségesebb fajtából. Eleinte azt hittük, hogy ez egy reformkommunista belső megmozdulás, és többekkel együtt nem hittük, hogy ebből mekkora vérfürdő lesz, vagyis az első háború két szocialista ország között. Anyám is abban bízott, hogy nem lesz vérontás, és a kiadói viszonyok normalizálódását remélte.
Akkorra már több írását utasították vissza, 1954- és 1955-ben, nevezetesen ugyanaz a kiadósági igazgatóvá avanzsálódott NMI, aki valamikor izgatottan telefonált hetente háromszor is, hogy „rajta, rajta, csak így tovább!” amikor Igácz Rózsa a Született Moldovában című könyvén dolgozott. Később, pár évvel ’56 után, Torockói gyász címen fog mégis megjelenni ez a könyv „ifjúsági regénynek” álcázva, „tizennégy éven felülieknek” felírással. Akkor én már nem voltam otthon, de nagy elégtétellel értesültem róla, hogy a könyvet többször is kiadták 28 000 példányban, s azt az emberek napok alatt elkapkodták. Mindenki ’56 történetét látta benne.
Javában álltak az utcai harcok Budapesten, mikor is dr. Endrey Árpád, volt jogász, közben tűzifa és szénkereskedő, holtsápadtan beesett az ajtón. Kérdeztük, mi lelte, mire ő: „Agyonlőtték a Muki fiamat.” Muki tizennégy éves volt és nekem kellett tanítanom helyesírásra, fogalmazásra, történelemre. A gyerek igen eszes volt, de bukásra állt mindenből, mert kizárólag a bandába járás és az iskolakerülés érdekelte. Nevelőapám, Kotsis Lajos, aki egy évvel ezelőtt szerzett egy kiszuprált Renault taxit, amely hol indult, hol nem, azonnal kocsiba vágta magát és elvitte Endreyt a Rókus kórházba, ahol a kisfiú még épp hogy élt. Az volt a gyerek kérése, hogy a kedves nővér fordítsa át a másik oldalára, mert akkor még jön a hang a torkából. A magyar himnuszt énekelve halt meg... Amikor ezt megtudtuk, akkor fogtuk fel teljes egészében, hogy mekkora tragédia zajlott le itt. Röviddel ezután jött a „szabad hét”, melynek során sok napilap és röplap is megjelent, közöttük a Püski Sándor által kiadott Rendületlenül. Püski felkérésére anyám is írt egy cikket, címe „Igazat játszottak”. Két szereplője van, a húsz éves házitanító (ez én volnék) és a tizennégy éves „rossz gyerek”, aki megszökik hazulról, hogy részt vegyen a Móricz Zsigmond (azelőtt Horthy Miklós) Körtéri csatában, ahol a halálos lövés érte. A húszévesről kiderül, hogy első novelláját „Kövek és percek” címen arról írta, hogy inkább beszekundázik magyarból, semhogy elszajkózza Petőfi „szocialista átértékelését” azon soráról beszélve, hogy „kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait”. A tizennégy éves kis iskolakerülőről pedig kiderül, hogy a többiekkel együtt „igazat játszott”, mert végre szabadon, saját akaratából cselekedhetett.
A Rendületlenül ezen száma aztán kiállításra is került a Forradalmat „ellenforradalom”-nak megbélyegző kiállításon, 1957-ben és 1958-ban, és anyám ezáltal komoly veszélynek volt kitéve. De ő sohasem tagadta meg ezt az írását, mely azóta többször is megjelent a Forradalmat idéző antológiákban.
Anyám lelki erejére és éles valóságfelismerő képességére jellemző az is, ahogy engem útra bocsátott, kétszer is. Amikor november 4-én megindult a világháborús méretű szovjet támadás, úgy éreztük magunkat, mint 1944–45 telén Budapestostroma idején. Két héttel később, amikor nagy óvatosan ki lehetett menni az utcára kenyérért, és megtudtam, hogy a Püski-fiúk és egy másik fiatal pár is indul kiszökni az orzágból, közöltem anyámmal, hogy én is menni fogok. Ketten voltunk első nagy szerelmemben Kemény Zsuzsával, Szabó Lőrinc unokahúgával, akit később Bécsben el is vettem feleségül.
Anyám teljesen meg volt rendülve, de összeszedte magát és ezt mondta: „Lehet, hogy belepusztulok, de igazad van, neked itt nem nő fű. Menj és juss ki Amerikába apádhoz.” A „neked itt nem nő fű” arról szólhatott, hogy ott hagytam névvel aláírva három cikket a Szabad Nép székházban az egyik szerkesztő asztalán, az egyiknek az volt a címe: „Új magyar külpolitikát!”, a másik kettőé meg: „Bízhatunk-e a reformkommunizmus kísérletezéseiben?”, első és második rész. Harmadéves francia–magyar szakos egyetemista voltam, megjelent két szonettem a katolikus folyóiratban, a Vigiliában, és műsoron volt pár fordításom ófranciából a rádióban, vagyis kezdő voltam, de nem száz százalékosan ismeretlen. Valószínüleg megúszhattam volna pár veréssel és mondjuk, két vagy három év börtönnel, ám ez teljesen bizonytalan spekuláció mai magam részéről.
Ami anyám magatartását illeti, az itt az érdekes. Egyetlen fia, aki még nem töltötte be a 21-et, bár a magyar törvények szerint 18 éves születésnapja óta „nagykorú”, el akarja hagyni Magyarországot és Amerikába disszidálni apjához, I. R. unokabátyjához készül, méghozzá menyasszonyostól. Sok anya lebeszélte volna a fiát. Láttam rajta, hogy szenved, és nagyon nehezére esik. Keresztet rajzolt a homlokomra, és mondta, hogy imádkozni fog értem.
Kalandosan és csak másodszori nekifutással verekedtük át magunkat a határon, de amikor 1956. november 28-án éjjel 4-kor megérkeztünk egy határmenti Nikitsch nevű fél-horvát, fél-osztrák faluba, új világ kezdődött nem csak az én személyes életemben, hanem anyámmal való kapcsolatomban is. Negyvenéves állandó levelezés indult meg közöttünk, mely ha egyszer válogatásban megjelenhetne, kitenne egy 750 oldalas kötetet.
Átugrom ausztriai kalandjainkat, első házasságom történetét, és ott folytatom, hogy megérkeztem Amerikába 1957. január 1-én, reggel 6 órakor. A New Jersey államban levő Camp Kilmer volt a menekültek fogadótábora, a 250 000 menekültből 33 000 került ide. Voltak, akik egy fél évre is ott ragadtak. Én már első nap felhívtam apámat, aki nemrég érkezett vissza Mexicóból Bostonba, menekülésem hírére. Akkor hallottam a hangját először tizenegy éves korom óta. Két nap múlva már ott is volt a még Budapest ostroma előttről ismert Bettyvel, amerikai feleségével, s vittek bennünket Amerika egyik legidősebb és leghíresebb városába, Bostonba. Amikor kérdezték, mit szeretnék tenni, mondtam, mutassanak egy írógépet, mert be kell számolnom anyámnak az eseményekről. Nem volt magyar ékezet az amerikai írógépen, s így életemben először egy hat oldalas, sűrű sorközökkel írott levélre, ceruzával raktam ki az ékezeteket. Apám nevetett ezen és biztatott, hogy magyar anyanyelvűek ékezet nélkül is megértik azt, amit írtam.
És jöttek a válaszok Budapestről. Persze minden levélen látszott, hogy felbontották, átvilágították, de mi még régesrég megbeszéltük, hogy ha egy feleleges „h” betű van egy mondat végén, az „halandzsát” jelent és a cenzor megtévesztésére íródott. Sok ilyan „h” betűs szöveg maradt fent. Példa: „Idehaza a viszonyokh szépen stabilizálódnakh.” (Ő persze nem tudott dőlt h-kat kreálni a régi Continental írógépen.)
A másik igen jelentős tény: anyám valóságos kis vagyont költött arra, hogy engem a legjobb hazai kiadványokkal elláthasson. Ez főleg verseskötetekre szorítkozott, de kaptam természetesen mindegyik megjelent regényéből és másokéiból is. Ezek a csomagok rendszerint hat héten át utaztak hajópostán, és mindig az állami könyvesbolt adta fel, ahol ő megrendelte. Így ismerkedhettem meg a hazai „búvópatak irodalommal”, lett légyen az próza vagy vers. Megkaptam Ottlik Géza, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Berta Bulcsú és mások műveit anyám „ifjúságinak” álcázott regényeivel egyetemben, mint például az Utolsó Daru, Orsika, Torockói gyász, Papírmalom, Ikerpályáimon, Névben él csak című regényeket, valamint anyám kitűnő útleírásait, mint például a Zebradob híradó, Argentina viharszünetben, Tűzistennő Hawaiiban címűeket, majd már végzetes 1979-es autóbusz karambolja után a Hazájából kirekesztve és Kóborló kisfiú kalandjai című két posztumusz kötetét. Hozzá veendő, hogy műfordítás-kötetei is jelentek meg, például Hawaii népmesék, alaszkai indián népmesék Szűkmarok lakomája, valamint magyarországi román népmesék Szegény ember okos lánya címen. És még mindig nincs vége, mert kitűnő gyermekmeséket is publikált, mint például a Hegyen völgyön szánkózó diófa, és az Igazi Ibrinkó, mely utóbbiból nagysikerű bábszínmű is készült Urbán Gyula zseniális rendezésében.
De hogy el ne ázzam a részletekben: egyféle irodalmi utóéletünk kezdődött 1956-os disszidálásommal, mely talán épp a nagy távolság dacára intenzívebb kapcsolattá vált, mintha otthonról „kibiceltem” volna végig mindezt.
Ahogy a Kádár rendszer elkezdett „puha diktatúrává” válni, 60 év feletti szülők megfelelő meghívólevéllel és külföldi valutagaranciával megkérhették a Magyar Népköztársaság áhíton-áhítvást óhajtott útlevelét. Ez történt anyámmal is.
1963-ban sikerült először találkoznunk két hétre Angliában, ahová a British Council hívta volt meg még évekkel azelőtt, mikor még tartott a Forradalom utáni „ebzárlat”, s nem engedték ki. Ám a derék britek emlékeztek a meghívásra, s azt ötnapos szállással honorálták kettőnk számára a Stratfordon Avon-i Shakespeare színház mellett működő, e célra fenntartott panzióba. Négy Shakespeare-darabot tudtunk így megnézni kettesben.
Anyám nem tudott jól angolul, de mint volt színésznő majdnem hogy betéve memorizálta a darabok tartalmát, persze magyar fordításban. A Julius Caesar előadásán odasúgta a fülembe: „Figyeld csak, most Ian Holm (aki Caesart játszotta) fel fogja emelni a jobb karját, amikor odaér, hogy „de én állandó vagyok, mint az Északi Sarkcsillag” („But I am constant as the Northern Star”). Nem hittem, de íme, a jeles brit színész csakugyan felemelte jobb karját, mikor megingathatatlanságát az Északi Sarkcsillaghoz kellett hasonlítania Shakespeare szövegében. „Ezt te honnan tudtad?” – kérdeztem, mire ő: „Így tanították a pesti színiakadémián, azok meg Angliából tanulták a gesztust a szöveggel együtt.” Ezek a bemondások többször megismétlődtek például A Vihar, Hamlet és az Othello előadásain.
Ezt az első nyugati találkozásunkat kissé megnehezítette az 1957–1963 között eltelt hét év. Anyám és Kotsis Lajos elváltak, én is elváltam Bécsben elvett első feleségemtől. Anyám ijesztően riadt volt és nem találta a helyét Angliában. Valahányszor felszálltunk egy buszra, vagy vonatra, szorongva kérdezte, hogy ott vagyunk-e már és mikor kell leszállni. Mindez éles ellentétben volt a Shakespeare darabok szakértő szemmel történt megtekintésével. A harmadik hét elteltével átkeltünk a Csatornán Párizsba, ahol az erdélyi Jancsó Dezső, távolabbi rokonunk és családja nagy szeretettel fogadott bennünket. Anyám itt kezdett magához térni, s a francia nyelvet is jobban értette, mint a britek angolját. Szomorúan váltunk el, amikor felszállt a Budapestre induló gyorsvonatra, én meg kisvártatva indultam első egyetemi fokú állásomat elfoglalni Kuala Lumpurban, Malajzia fővárosában, szószerint a világ túlsó végén. Átugrom a háromhetes hajóutat Londontól Penangig és az ott töltött év kalandjait, ám anyámról lévén szó, megemlítem, hogy akárhol voltam a világban, az intenzív levelezés nem szűnt, sőt mintha inkább erősödött volna.
Fontos ügyekben mindig kikérte a taáncsomat. Kiderült, hogy egyedül a férje nélkül nem bírja fenntartani a balatoni házat, ahová pedig annyi munka és emlék kötötte, el akarta adni, és engem kért meg, beleegyezem-e. Az árából akarta megvenni a budai lakást az Irínyi József utcában, amit mindezideig csak bérelt. Ez az igazi téglából épült vastag falú, L-alakú ház, cserép kályhákkal, kandallóval, és barna fagerendás nagyszobával, közvetlenül a Balaton partján, amitől csak egy keskeny mezei sétány választotta el, ma sokszor tízmillió forintot érne. Sajnos 1963-ban másak voltak az árak, és anyám 300 000 Ft-ért odaadta egy pécsi orvosnak és családjának, s a befolyó összeg épp hogy fedezte a budai lakás árát.
Kuala Lumpur-i évem végeztével visszakerültem a Connecticut államban levő Yale egyetemre, ahol 1960 óta mint ösztöndíjas tanultam az általános nyelvészetet. Mivel az angliai és franciaországi úttal megtört az automatikus útlevélmegtagadás korszaka, anyám szerette volna meglátogatni Amerikát is. A nehézséget az jelentette, hogy bennlakó diák voltam a Yale egyetem „Hall of Graduate Studies” nevű épületében egy parányi dolgozószobával, amibe épp hogy befért egy íróasztal, és egy picit nagyobb lakószobával, ahol egyetlen vaságyam volt. Étkezni lejártunk a közös menzára. Ugyan bizony hová hívhatnék szállóvendéget és különben is miből fog kiutazni? Nagydobra vertem bajomat, és szerencsémre sok derék ember a segítségemre sietett, elsősorban Dr. Prof. Fellner Vilmosné, Korek Valéria, aki készpénzzel segített, meg anyám egy hajdani, akkoriban elözvegyült színésznőtársa, Brammer Pálné, Lévay Bözsi, aki meghívta magához lakni. A menzára meg lehetett hívni vendéget is, külön e célra váltott jeggyel. Olyan magyar barátom is volt, mint Dr. Püski Gábor, Püski Sándor fia, aki kocsival eljött New Havenbe anyámért és elvitte magukhoz két hétre, egy kis országnézésre. Ezekből a kirándulásokból több élmény került a Hegyen-völgyön szánkózó diófa című gyermekmese-gyűjteménybe.
Ph.D. dotorátusom megvédése után Californiában töltöttem két évet. Ez alatt az idő alatt anyám Afrika-utazó lett Köllő Ilonka székelyasszony barátnéja révén, aki mint a brit Mr. Harold White felesége Kenyában, Mombasa városában élt elég jó módban mint ruhaüzlet tulajdonos. Itt anyám több mint fél ével töltött, s innen származnak a Szavannatűz, a Zebradob híradó című útleírások, valamint a Hajdanában Zambiában című német és spanyol fordításban is megjelent, nagysikerű gyermek tanmese. Ezt követte már posztumusz kiadásban a Kóborló kisfiú kalandjai, amiről azt tartották sokan, hogy voltaképpen Erdélyi történet a kisebbségi helyzetről, Afrikába transzponálva.
Whitené Köllő Ilonka Olaszországi, Brindisi melletti házukba is meghívta anyámat, és bárhol is járt a világon, a képes levelezőlapok és több oldalas levelek özöne érkezett tőle.
Ami mindig meglepett és ma is meglep, csak az, hogy Ignácz Rózsának minden pihenés, minden „kikapcsolódás” voltaképpen munkaalkalom volt, amiből mindig könyvek keletkeztek.
1967 szeptemberében új amerikai feleségemmel, Valerie Becker-rel Chicagóban kaptunk állást, az Illinois-i egyetem Chicago-i karán, mint „Assistant Professor”-i rangban levő házaspár. Ez évenként megújítandó szerződéssel jár, amíg az embert nem véglegesítik, mely esetben a tanerőből „Associate Professor” lesz. A létra legfelsőbb foka a „Full Professor” vagy egyszerűen csak „Professor”. Nagy szerencsénkre és rengeteg munka, publikációk özöne árán a véglegesítést 1968–69-re el is értük, s mivel 1968-ban megszületett Sylvia nevű első leánygyermekünk, úgy éreztük, most már le tudunk végképp telepedni. Egy harmincadik emeleti bérlakásban laktunk a Michigan-tó partján – ide anyám csak úgy tudott négy év alatt kétszer is jönni, hogy közben egy Komjáthy nevű kedves magyar családnál kellett laknia helyszűke miatt, – s így kiköltüztünk a Chicagótól 30 mérföldre (kb. 55 km-re) levő Lake Bluff nevű faluba. Az ötszobás, kétemeletes házban végre jutott hely szállóvendégnek is. Még a bérházban laktunk, mikor is anyámat újabb tengerentúli meghívás érte, ezúttal Theész János volt kolozsvári orvostól, aki Buenos Airesben, Argentinában lett az Editorial Transsylvania tulajdonosa és igazgatója. Theészék több erdélyi klasszikust adtak ki halinabőrös, igen szépen kiállított kötetek formájában, így például Nyírő Józsefet, Wass Albertet, Makkai Sándort és Ignácz Rózsát. Anyám megint csak munkaterepnek tekintette Argentinát, és a magyar szórványokhoz járt előadásokat tartani. Ebből az útból kerekedett ki az Argentina Viharszünetben című kötet. Amikor erről az útjáról észak felé repülve hozzánk jött, akkor látta meg első unokáját, az akkor hat hónapos Sylviát. Épp jött a hideg Chicago-i tél, és gondoltuk, mi lenne ha elvinnénk Anyámat Hawaiiba. Apám, aki ott élt 1957 óta, kissé meglepődött az ötlettől, de biztosítottuk mindkét érintettet, hogy nincsenek kerítői szándékaink, különben is 1969–70-et írtunk, s ők 1946 óta nem látták egymást.
Szüleim találkozása békésen és súrlódásmentesen zajlott a tengerparti pálmafák alatt: főtémájuk az volt, ki él még, s kivel mi történt a tágas rokonságból.
Második személyes találkozásukra kisebb leányunk, Rebeka Rózsa keresztelőjén került sor, 1978 augusztus 20-án. Apám Hawaiiból jött, anyám Budapestről. Hála az öthálószobás vidéki háznak, mindenkinek külön szállása volt. Végszóra nagynéném, Erzsi néni is meglátogatott, mivel közben Bori unokanővérem férjével, dr. Tornai István szülész-nőgyógyásszal, két leányukkal, Flórával és Rékával, valamint a Sylviával majdnem egyidős Marcival áttelepedtek Amerikába, s a nagynéném náluk töltött pár hetet.
Ha jól emlékszem, anyám ötször járt Amerikában beleértve Hawaiit, egyszer Afrikában, több mint fél évre, Argentinában fél évre, és vagy fél tucatszor Európában. Egy több hónapos lengyelországi tanulmányút eredménye a Névben él csak című kötete lett. Mindez azonban kevésbé érdekelte, mint az évente megismétlődő erdélyi kiruccanások. Kovásznán és Fogarason érezte magát igazán odahaza, de sokat mesélt Brassóról, Torockóról, Kolozsvárról és sok más helyről, ahol megfordult, s ahol mindig nagy szeretettel fogadták.
Most kezdem csak átlátni, mekkora fába vágtam a fejszémet: Ignácz Rózsa életműve egy egész kutatócsoport munkáját venné igénybe.
Nem szóltam a színműveiről. Nem szóltam a több kötetre rúgó novellagyűjteményéről.
Nem analizálhattam színészi pályáját. Nem tudom felnérni hírlapírói tevékenységét, mint ahogy a színházkritikusi írásait sem, és hozzá sem tudok nyúlni a többszáz karcolathoz, avagy „kroki”-hoz, melyet a Magyarország című lapba írt. Számos, alapos kutatást mutató irodalmi tanulmányt is írt, Sinka Istvánról, Remenyik Zsigmondról, Hunyadi Sándorról.
1979 szeptember 24-én reggel nyolckor, esős időben, elindult a budai lakásból a sarki közértbe visszaváltani pár üres üveget – alig járt volna két forint darabjáért. Kedves jó barátom, Fenyvesi Károly édesanyja, Ani néni így emlékezett utolsó telefonbeszélgetésükre: „Jaj, Rózsa, ugyan már, ki ne menj, esik az eső...” Mire ő: „De már rajtam van az esőkabát, fél lábbal kint vagyok az ajtón.” Ani néni: „Ugyan, hagyd már, jövök holnap, főzök neked meleg ételt, majd én elviszem az üvegeket.”
Sírva mondta nekem: „Ha csak öt perccel tovább tartom anyádat a telefonon, elkerüli azt a buszt. Jaj Istenem...”
Sajnos, hajthatatlan volt. Amit eltökélt magában, azt végre is hajtotta. A város XI. kerülete erősen fel volt dúlva: két és fél, három méteres árkok szegélyezték az úttestet, és a busz csak úgy tudott tovább haladni, ha részint a járdán ment. A Budafoki út és a Schönherz Zoltán utca (ma Október 23-a út) sarkán járt, mikor a 86-os jelzésű, kétrészes, csuklós autóbusz úgy indult el, hogy anyámat, aki mellette állt, nem vette észre, s az induló busz kerekei elkapták a kabátját és elrántották.
Délelőtt 11-kor „trauma okozta halottnak” nyilvánították a Róbert Károly körúti Honvéd Kórházban, mivel baleseti kórházba, ahol lett volna sokktalanító, nem tudták bevinni.
Unokahúgom, Kökény Ágnes hívott, Chicago-i idő szerint reggel kilenckor. Nem volt vízumom – ennek beszerzése rendszerint hat hétig tartott – az amerikai útlevelem három napig volt csak érvényes. Még fel sem fogtam, mi történt, azonnal hívtam a Magyar Írószövetséget, ahol már tudtak a végzetes balesetről. Az elnök személyesen válaszolt, és biztosított, hogy simán be fognak engedni, csak ne veszekedjem a határőrökkel. (Ez persze eszembe sem jutott.)
Ágnes és férje, Ágoston Miklós vártak a Ferihegyen. Először magukhoz invitáltak, mondván, a lakást lezárta a tanács, de én bíztam benne hogy még öt előtt odaérünk és feltörhetjük a pecsétet. Pont öt előtt egy perccel értünk a XI. kerületi tanácshoz, és az illetékes hölgy rövid rábeszélés után engedélyezte a pecsét feltörését.
Következett egy három hónap az életemből, amit nem kívánok senkinek. Még ott volt a vetetlen ágya, az íróasztal mögötti kis cserépkályhában még égett a melegítő villany.
Reggeltől késő estig rakosgattam az iratcsomókat – több mint száz dosszié anyagát.
Időnként rámjött a zokogás. A rendszer „kegyet gyakorolt” velem, mivel nem kapcsolták ki azonnal anyám telefonját, s így nagyjából mindenkit elértem, akit csak kellett.
Egyik nap előkelő fekete autó állt meg az Irínyi József út 43 alőtt, és egy küldönc levelet adott be nem mástól, mint Magyarország teljhatalmú kultúrpápájától, Aczél Györgytől, mondván „ha bármire szüksége van, keressen fel. Édesanyja egy szerény olvasója, A.Gy.”
A rokonság egy része biztatott, hogy járjak ki egy díszhelyet a Farkasréti temetőben. Közben anyám megtalált végrendeletében azt olvastam, hogy „földben szeretnék nyugodni”, márpedig a Farkasréten csak agyag volt. Akkor maradjon a Köztemető, gondoltam.
Az Írószövetség kórust és szónokot akart küldeni a temetésre, és teljes volt megrökönyödés, mikor közöltem Garamvölgyiné elvtársnővel, hogy a beszédet majd anyám jó barátja, Göncz Árpád fogja tartani, és én. Tudni kell, hogy Gönczöt keservesen meghurcolták 56-os magatartása miatt, bebörtönözték, és kis híján majdnem felakasztották. Szabadulása után angol regényeket fordított remekbe. Tíz évvel vagyunk a Kádár-rendszer bukása előtt, és senki sem sejtette, hogy Magyarország első szabadon választott köztársasági elnöke épp Göncz Árpád lesz. „Maga megteheti, mint amerikai állampolgár” – így Garamvölgyiné.
Aczélhoz azért bementem köszönni, és elmondtam, hogy erdélyi kopjafát csináltatunk, és hogy köszönöm, de nem kell a Farkasrét. A kulturpápa erősen csodálkozott.
A temetést két református pap, Bottyán János, és a XI. kerületi lelkész vezették le majdnem háromszáz ember részvételével. Hatalmas koszorú és virágerdő fedte a sírt, mely mellett Göncz Árpád mondta a világ legszebb és legegyszerűbb temetési beszédét, anyámhoz szólva, mintha csak mellette állna: „Kedves Rózsa! Nem búcsuzom. Még rengeteg munkánk van hátra. Itt vannak a még kiadatlan regényeid, és amik még nyomdában vannak. Ádám, bízom benne, jó gazdája lesz a dolgaidnak. Aztán találkozunk is mi még...” Nem tudom szószerint idézni, de ez volt a lényege.
Mit mondtam én? A Miatyánkot, azokon a nyelveken, melyekhez anyámnak valami kötődése volt, így magyarul, németül, románul, franciául, olaszul, spanyolul, latinul, ógörögül, oroszul, és végezetül angolul.
Ez az egyetlen faragott kopjafa egy kőtemető kellős közepén, s nincs messze a híres-hírhedt „301-es parcellától”, ahol 1956 kivégzett hősei nyugszanak.
Waianae, Hawaii, 2008. január 25.
