Makkai
Ádám EGY
MIKROKOZMOSZ SZONETTJEI
A MAKROKOZMOSZRÓL
I.
TV programra meredek: a Földet
tömegvonzás hajtja a Nap körül -
"hát ezt is láthattam!" - a szív örül,
de mi a "vonzás"? Többszáz éves csöndet
tört
meg e tárgyban Einstein képlete.
A
vonzás nem más mint egyfajta ródli,
-
így kell egy téridő-lyukon sodródni -
széléről
be, a középpont fele.
Amit nem értek: ez mitől marad
meg állandónak, mintha mágnes volna,
örök érvényű, kiapadhatatlan,
s
Föld-Merkur-Vénusz Napba nem szakad?
Rejtett
erőktől forr az égi katlan,
az
ész itt csak dadog, bárhogy papolna.
II.
Az ész itt csak dadog, bárhogy papolna,
de Giordano Brunot a máglya lángja
perzselte át az üszkös túlvilágra,
s a klérus tapsolt, mintha győzött volna.
Galilei
tanait visszavonta,
de
felvette tanoncnak Torricellit,
ki
mesterének rendre mindent elhitt
s
kertjében sétált, meditált naponta.
A higanycsőből így lett barométer,
légnyomásmérő, s ebből időjóslás.
A Nap pedig, mint derüs, idős óriás
elnézte
fajtánk túlkapásait:
"Nyugodj
meg, ember, ne légy olyan stréber,
az
idő minden határt átszakít"!
III.
Az idő minden határt átszakít,
kivéve önmagát, ha térben méred -
zilált atomhalmazzá hull a véred
látván egy Feketelyuk álmait.
Ez
itt a kérdés: információ,
-
emlékezés az Ősi Robbanásra -
megmarad-e,
vagy átváltozik másra,
s
igaz-e még, hogy itthon állni jó?
Nem mind szerencsés ami „haladás”.
(Az áldozatok száma milliárdnyi,
kiket e Földről új fizika zárt ki
keveredvén
az ősmajom-ököllel.)
Sorsunk
ezért a tudathasadás,
s
ha rosszul lépsz egy ócska lépcső lök fel.
IV.
Ha rosszul lépsz egy ócska lépcső lök fel,
bár agyadban az Androméda Folt
(mely hatvan éve még enigma volt)
egy táncot lejt a "szomszédos körökkel",
melyek
iszonyú űr-galaktikák,
milliárd
Naprendszer s bolygó hazája.
De
ha megbotlasz, begurulsz alája:
lépcsőfokok
nem gumikarikák.
Bokaficam, levált térd-porcogó,
parányi tétel, kit sem érdekelhet,
de valamiért nekem élni kellett,
bár
bőrőm aszott, száraz porfogó.
Szférák
zenéje szóljon bár az Űrben,
mi
itt vesződünk sok kis földi zűrben.
V.
Míg itt vesződünk sok kis földi zűrben,
a Kherubok és Szeráfok hada
szupernovákat hány ide-oda
s ha kiégtek, a roppant Trónok közben
naprendszereket
izzadnak magukból.
Ezután
jön a lassú lehűlés,
levegő,
tenger, szárazföldek, és
az
erdőben egy árva kis kakuk szól,
ki úgy érzi, hogy idegen a fészek
amelybe véletlenül beletojták.
Ipari gőz-bűz, kombájnok, retorták
irtják
az erdőt. Iszonyodom, félek.
Kelet
felől turbán, géppuska, burnusz
hozza
"a vallást", s lekaszál Szaturnusz.
VI.
Míg "vallást" szít-fűt, lekaszál Szaturnusz,
a "kaszás csillag", nos, ez a neve.
Vakbuzgó szakálakba bújt bele
s a nők fejére fekete sadort húz.
Pedig
még süt a Nap, sőt Jupiter
sem
haragszik a szabad akaratra;
Szilveszterkor
felönthetsz a garatra,
s
a szaudi vallásrendőr sem visz el.
"A cél halál, az élet küzdelem?
S az élet célja e küzdés maga?"
Madách így írta - kijelentő módon.
De
miért kell azért is küzdenem,
hogy
testemnek jobb legyen a szaga
ha
űrruhámba izzadtam a Holdon?
VII.
Ha űrruhámba izzadtam a Holdon,
"honfoglaló asztronauta" vagyok;
hasznom kevés, költségeim nagyok,
s egy buznya holdam sincs a drága Földön.
Az
űrszabadság olyan, mint a börtön:
kísértenek
jó ízek és szagok,
a
verőfényben is csak vacogok,
s
levegőmet egy hátizsákban hordom.
Ez itt az előtábor ha a Marsra
kívánnánk menni, boldogtalanok.
Kivándorlásunk boldogtalan ok:
a
Föld fertőző szemétláda lett.
Megbocsájthatatlan
e szörnyű tett!
felkötni
őket mind egy lámpavasra!
VIII.
Felkötni őket mind egy lámpavasra,
akik kiszívnák Terra drága vérét,
s ilymód siettetnék a dráma végét:
felkötni mind! Jól látható magasra!
Küzdelmeinknek
itt van jó helye,
ha
"küzdelem" és "jó hely"
összeférnek.
Fagyott
földben is élnek egyes férgek,
megszűnhet
erről bárki kételye:
hatezer méter magas örök hóban
jégkukac telep virul láthatóan
Alaszka legmagasabb csúcsain!
Miért
kell más bolygók holdjára menni?
Hisz'
itt is lehet jégkukacot enni
ha
éhen s szomjan sarkal-zúz a kín.
IX.
Ha éhen s szomjan sarkal-zúz a kín
mint milliókat -ez forog ma téten -
úgyis, mint "ember-példány", alig
léptem
egy centit is a dzsungel útjain
előre,
azaz vissza, fel az égbe,
ahonnét
jöttünk. Nem orángután
volt
ősünk, bár ezt majmoljuk bután:
az
Arkangyal űzött a messzeségbe.
Az Édenkert sem Afrikában volt,
s bár teste oszlik, megmarad a holt:
kitágul innét s felröppen a Holdra.
De
van aki a Föld körül kering
mint
moshatatlan, örök-szennyes ing,
s
kisértetjárását nyakunkba hordja.
X.
Kísértetjárást varr fázós nyakunkba
ki nem tudja: márpedig ő halott.
Csak enne, inna, ezer vágya ott
leküzdendő - a legnehezebb munka.
Hátrafelé
éli le életét:
kitáncol
tudatából volt szerelme.
(Tótágast
áll a szkepszis-dúlta elme
ha
íly képet tár jövendőd eléd!)
Pedig ez tán a purgatórium,
másképp a vallás őrjítő badarság.
" Hiszem, mert érthetetlen!" - ezt
hadarják,
flaskád
üres, nincs nyugtatód, s nincs rum.
De
hogyha ébren halsz, tudattal, okkal,
eggyé
válhatsz a halhatatlanokkal.
XI.
Eggyé válhatsz a halhatatlanokkal?
Jó volna tudni, nem csak hinni ezt,
de kétely mardos, rád ül, nem ereszt,
s ha láthatnád? - Tán vergődnél, mint
sok hal
a
"Nagy Halász napesti asztalán",
(mint
ezt megírta jó Pilinszky János).
Mondjuk,
hogy angyal lettél. Kész a páros:
Teremtőd
és Te. Ám rangod határos,
hisz' nem lettél sem Arkangyal sem Arché,
- ahhoz élj át vagy három újabb Kozmoszt -
s az "előléptetés" egy titkos arcé,
ki
Logosz-rejtvényeket hozva oszt most:
"A
'kettő' négyzetgyöke maga Isten,
s
a 'három'-é minden mi megvan itt lenn."
XII.
Minden teremtés irracionális.
Isten? Ő túl van minden ráción -
nem éred el tévén, sem rádión,
s minden makogó imád kihoz máris
a
sodrodból. Morogsz, "babona mindez",
párezer
éves gyáva megszokás.
De
megbotlasz, elesel, s zokogás
úrhodik
rajtad el, s ez visszarendez
az értelmed-tagadta régi hitbe:
"Tán azért küldtél, Úristen, e létbe,
hogy ne értsem hogyan suvadtam itt be
s
csak tegyem amit kell, 'művelve kertem' -
s
ha tán így lenne: veszítve is nyertem,
bátran
lépek a rám váró sötétbe."
XIII.
Lépjek bátran a rám váró sötétbe?
Lefejeznek: sokszor ezt álmodom,
de azt is, hogy akasztanak. Tudom,
hogy ez "csak álom", de napom felébe
belévirít
a fertelmes iszony -
testem
a Kozmosz labirintus-képe:
nem
értik végkpépp? Hogy a bús fenébe
mernek
széttépni? Ez a vállizom
maga a Tejút, kis Galaktika,
atomjai a Szíriusz s a Göncöl,
mikben Szaturnusz gyűrű-tánca tombol,
s
hogy mindezért mégsem haragszik a
Legfőbb
Teremtő? Vagy hogy tán közömbös?
A
hóhér ásít. Undorodva köpdös.
XIV.
A hóhér ásít. Undorodva köpdös,
ez a munkája: kiközösített.
Nagyon is tudja: ez nem hősi tett
mit elkövet naponta - sose' röpdös
a
boldogságtól, ha nyakszirtet roppant
vagy
elereszti már a guillotine-t,
segéd
hóhérjának únottan int
s
ha koponyád a fűrészporba koppant
fáradtan mondja, "na, jöhet a másik."
Gyilkosságunkból nyílván nincs kiút.
Ha nem az állam teszi, csak kijut
pár
százezernek, míg az Állam ásít.
Mégsem
"hibás" e vérözön tengerér'
Isten,
kit a bölcs lángesze fel nem ér.
XV.
"Isten, kit a bölcs lángesze fel nem
ér
csak titkon érző lelke ohajtva sejt!
Léted világít,
mint az égő
Nap
de szemünk bele nem tekinthet."
Így írta egykor Berzsenyi Dániel
ki urrá nyelvünk Logoszán bármi jel
szerint a legmagasbra
jutva
Kölcseyt
is kutyaólba tudta
túlélő lelke s szelleme virtusán
taszítani s feledni. Nem vítt tusán,
sem öklelésen;
Nikla-i kert ölén
borozgatott
a pappal az ős-bölény.
Tudta: A Kozmosz irracionális -
ha millió egyenletet kreálsz is. |