makkai adam


• Enter (english)
• Belépés (magyar)


• Pályafutásom
• Curriculum Vitae
• Rólam és műveimről
• Interjúk velem

• Új írások
• 
Publikációs listám
• Munkáim
• Cikkeim

• Kiadónk neve
• Története
• Kiadványaink
• Terveink


• Fotók
• Életrajza/pályája
• Festményei
• Könyvei


• Ignácz Rózsa

 

Szabó Magda

 

Ünnepi férfiú, Ignácz Rózsa posztumusz regénye

Püski Kiadó, Budapest, 1990

 

Szivárvány, irodalmi és művészeti Szemle, X. évf/31, 1990. június

 

 A kettős művészi megáldottsággal született, önmaga elhivatott volta kérdését a valóban jelentősek kényes etikai igényével kutató, az idő fövényéből előbányászott emléktöredékből összeállított pályakép – életrajz – családtörténet, az Ikerpályáimon létrehozója, a kovásznai paplány Ignácz Rózsa azóta már megkapta a Teremtőtől az egyértelmű választ, amelyet olyan csak az igazi művészre jellemző kétségbeesett kíváncsisággal kutatott eszmélésétől halála pillanatáig: ki volt hát ő voltaképpen, mire szánta az élet, színésznek vagy az író munkaasztala mellé.

  Milyen villámfényes mozzanat lehetett a kozmikus találkozás, egy másodperc milliomodrészének kék lobbanása, mikor a paplány térdre hullt és azt mondta Istenének, hívtál, Uram, hát jöttem, de most aztán válaszolj nekem, aki sosem kételkedett Tebenned, felelj, végül is mire hívtál el, s az Úr ritka mosolyai egyikével végre megértette vele, most már igazán magától is tudhatná, hogy mindahhoz, amit életében létrehozott, két kézzel kellett, hogy útravalót adjon neki, mert sorsverte országba küldte a lelkét, legyen hát idegen gondolatok és szavak szolgája, mint színész, de legyen a szavak és gondolatok ura is íróként, kapja meg a kifejezés aktív és passzív tudományát. Hogy míg élt, tele volt bizonytalansággal, hogy botorkált a kettős úton, olykor térdre is bukott vagy mások térdre buktatták, az együtt jár az elhivatottsággal, a magyar, főleg a székelyföldi magyar alkotók keresztjét különlegesen nehéz fából szokták faragni odalenn.

  De mikor ég bajnoka Lászlót papírra bűvölte, hogyan maradhattak kétségei? Ahhoz, hogy a látomás osztályrészéből juthatott, mindkét művészet birtokosának kellett lennie, máskülönben nem hozhat létre olyan művet, amely széppróza is, vers is, helyenként teljes estét betöltő színdarabbá fejleszthető drámajelenet, nagyigényű pódiumprodukció, tanulmány, történelmi kutatómunka tiszta művészetté pártolt esszenciája, reális látomás, egy álom konkrétummá nemesedett irrealitása. Hát miért nem bízott jobban végül csak felragyogó csillagában az Úr választottai közé tarozó kicsinyhitű?

 A kovásznai paplány nyilván fel se mert nézni térdepeltéből, túl váratlanul és előkészület nélkül érte az eligazítás, szinte megroskadt végre felismert értékeinek súlya alatt. Eddig csak azt tudta, vannak a nemzetének ünnepi pillanatai, s a világító periódusok megszülik saját ünnepi hőseiket, királyt, szentet, tudóst, hadvezért, államférfit, művészt, a történelmi hétköznapok pirosbetűseit, de most mintha mindannyiuk gazdája azt mondta volna neki, hogy abban a munkakörben, amelyet ő, Ignácz Rózsa betöltött, ő maga is valamilyen ünnepi jelenség azzal az egész életén át csekélynek érzékelt maroknyi igazsággal, amit a nemzet asztalára letett, s ami, ha jól érti Isten szavait, túl fogja érni azt a porhüvelyt, amit az imént rázott le magáról.

Azt természetesen azonnal felismerte, hogy a hős, aki a kéziratpapíron megfogalmazott mondanivalót a fülébe súgta, Szent László királyunk a nemzeti lét egyik különlegesen magasztos megtestesülése volt, de hogy ő, a kovásznai paplány szintén ünnepi fényt lobbanthat éppen a be nem fejezett munkája révén, majdnem felfoghatatlan abban a túlvilági dimenzióban is, pedig igaz lehet, mert az örök életben, melynek immár részese, kisimulnak a kontúrok, nem érvényes semmi földi, se hajdani irodalompolitika, sem a szakmával járó indulatok, irigység, indokolatlan gyanakvás, ott nincs ellenszenv, rokonszenv, Isten mérlege nem földi mérleg, s a holtakat betájoló mennyei értékelés irgalmasan objektív.

  Ignácz Rózsának meg kellett halnia ahhoz, hogy hivatalosan is ki merjék mondani róla, milyen jelentős alkotó volt, s ha befejezheti és elkészülte idején ki is adhatja az Ünnepi férfiút, valószínűleg merőben új ösvényt vág a magyar széppróza mezőnyében. Ám műve így, csonkán is remeklés, mint az antik szobrok, mint a szamothrékei Niké, nem látható mégis érzékelt lebegésével, amelynek még arra is van ereje, hogy köntöse ráncaiba fogódzva mi is vele szálljunk.

 Regényhős és ábrázolójának találkozása mindig alkotáslélektani titok, Ignácz Szent László könyvének témaválasztása több okból is figyelemreméltó. Az író református, egyháza nem ismer szenteket, a legendás árpád-házi királyokhoz nem juthatott el vallása révén, s talán nem tévedünk, ha kimondjuk, nem a szülői ház, de a tág, a nemzet képezte közösség emlékezete aktiválódott benne, amikor a szent király figuráját a rendelkezésére álló adatok és saját képzeletének erejével megalkotta. Mikor megkísérti a gondolat, idézze vissza a történelmet lassan felejteni kezdő magyarság elé a sugárzó hőst, Magyarország éppen a negatív irodalmi élet korszakát szenvedi, az igazi írók legtöbbje elnémul vagy csak a fiókjának dolgozik, nem publikál, ha a rangosabbak közül mégis vállalkozik rá valaki, hogy az irodalompolitika előírta óvodás mitológiába illő módon munkás és paraszt-mesehősöket ábrázoljon himnikus hangvétellel, később szégyenkezve megtagadja alkotásait. Szent Lászlót választani regényhősnek az olvasztárok és sztahonovisták világában Kafkai ötlet, annyira az, hogy ha nagy nyilvánosság tudta volna, milyen vállalkozásba fogott a már az irodalomban jelentkezése évében jelentős pozíciót kivívott nő-író, abszurditása miatt az illetékes hivatalos szerv alighanem nem csinált volna mártírt az alkotóból, inkább úgy kezeli, mint egy külföldi országban a beilleszkedni képtelen tudósokat, akik elmeállapota hirtelen „meggyöngül”.

  Református is, paplány is, mi lehet más oka a bizarr műnek, mint valami lélektani bukfenc, amelynek bolygatása nálunk nem kellemes. Ha tudtak volna a fiókban őrzött készülő regényről, nyilván nem a művelődésügy méri fel a veszélyét és próbálja meg eliminálni, hanem a biztonságosabb egészségügy. A római katolikus egyház még tipratása idején is nagyhatalom maradt, tépett palástja még mindig elég fényes ahhoz, hogy külön és váratlan rangot adjon egy megalázott írónak. Persze azért meglett volna a mód, amellyel megrokkantható egy lélek, egyébként ezt a módszert nem egyszer be is vetették ellene, kentaur alakjával operáltak, hogy nem komoly tényező; hol színész, hol író. Hol egyházi és világi történeti tanulmányokat folytató tudós, egy kálvinista, de a katolicizmust velejéig élő sámán, ilyesmit kell terjeszteni róla, hátha akkor a hajdani olvasó, aki még a kezdeti időkből számon tartja, nem venné észre varázserejű nyelvét, ábrázolni és szerkeszteni olyan érzékletes erővel tudó istenáldotta tehetségét. A kézirat mindenesetre elkerülte a nyílt sisakú támadást és visszautasítást, író és baráti köre, kevesek kincse maradt, tulajdonképpen mindmáig, a könyv mostani megjelenése napjáig kézirat. Ha örökségül jelentős ajándékot kapott a magyar irodalom Ignácz Rózsáról halála után, bizony, nem akármilyen rangút és nem akármilyen jelentőségűt: ezt a regényt.

 De hát regény ez? – kérdezi önmagától a mű elemzője. Ennek a befejezetlenségében is kimagasló műnek nemigen van a mi irodalmunkban szabvány esztétikai meghatározása. Ignácz, jóval a hasonló változások előtt, megalkotta Szent Lászlójával az új magyar esszéregényt, amelyből a tudomány nagyképűsége éppúgy hiányzik, mint az amatőrök tudálékossága. Óriási anyagismerete, historikushoz illő felkészültsége mellé nem restellte kiegészítőnek munkájába emelni a népmonda és a legenda adatait, s hogy még hitelesebb legyen a szent fej glóriája, nemcsak a király szívéhez simuló, bizalmas kis menyét figurája rögzül számunkra, hanem László koronájának legszokatlanabb ékkövei is, esendő volta tanúi, az egykor elkövetett bűnök, amelyeket felismerve mi is fel merjük emelni hozzá saját gyarló fejünket. Ami a könyvből elkészült, voltaképpen teljes képet ad a királyról, s ez a teljes kép még csak nem is a legnagyobb érdeme, külön rá kell mutatnunk a módszerre, amely szakmai bravúr. Ignácz Rózsa Szent László elmondható történetét, mint egy követ egyetlen töretlen gesztussal beledobta a magyar történelem tengerébe, s hagyta hogy alámerülése létrehozza az interferenciát, táguljanak egymást követve a koncentrikus körök térben-időben egyaránt. Az írónak valami szokatlan sikerült, kézen fogta az olvasóját és együtt lépkedett vele a téma mentén, múltat, jövőt, jelent, kikövetkeztethető okokat és okozatokat együtt élt meg velük. Közben az egyre tágabbá vált körök kettős arcképet foglalnak keretbe, nemcsak a szent néz a szemünkbe, de akár a dóm prédikálószékébe faragott ablakocskából ránk pillantó középkori szobrász önmagáról faragott arca visszanéz, a szent király fényében riadtan rejtőző mellékalakként ott az író akaratlan, mégis létrejött arcképe is: így éltem akkor Pannóniában, ilyen volt, ha meg akart ép erkölcsiségű írónak maradni egy alkotó. Hogy időtlen, és mégis ugyancsak konkrét időszakaszhoz kötődő regénye mit ér, talán el se hitte Kodolányinak, fogalma se volt arról, mekkorát alkotott, Ignácz Rózsa lehetett nemzedékének egyik legkétségbeesettebb és leggyanútlanabb Prospero-ja.

 Hogyan lehetett volna kategorizálni, mikor nem hasonlított senkihez? Szűkebb köre, az erdélyiek között is eltér a hangja a többiekétől, tetejében nő, s kollégái mind más ösvényen haladtak. Gulácsy Irén okos mértéktartása, amely sosem felejtette el milyen határig sokkolhatja az igazság elviseléséhez hozzá nem szoktatott olvasót, éppúgy eltér Ignácz Rózsa könyörtelen őszinteségétől, mint Gulácsy kisebb képességű, neobiedermeierbe hajló kálvinista riválisa, de nem rokona a valóban nagyon tehetséges és nő mivoltát olyan nehezen viselő Berda Máriának sem. Ignácz nyers, elsődleges, kínosan szókimondó, olyan kifejezésbeli, természetes bűbájjal, ahogy mondatai mögül tüstént kihalljuk az elpusztított, busó-szöveggé vagy gyermekmondókává zsugorult ősverset és érzékeljük a Szent László korában éppen a keresztyén hit határát súrolni kezdő ősi mitológiát, amely olyan véres egyszerűséggel ismeri fel végre Szűz Máriában saját Boldogasszonyát, s veszi tudomásul, hogy az elemek és természeti erők összességét úgy hívták: Jehova úristen.

  A mű elemzője nem állhatja meg, hogy el ne mondja, mi volt Ignácz könyve olvasásakor a legnagyobb élménye: az alkotó biblikusan pogány látomása, a táncoló, földet dobogtató, az ősi rítust felvállaló, a pillanat szükségében varázsdalt zümmögő, sámántáncot járó Szent László ábrázolása. László sosem akkora ebben a könyvben, mint mikor az alkotó ihlete azt a momentumot idézi meg, mikor saját egyháza és minden később majd létrejövő felekezet felettivé válik, s anélkül, hogy kimondaná, érzékelteti, a liturgia nem számít, egyedül a hit a fontos, nem annak kifejezési formája, alaki tényeken nem múlik sem megváltás, sem üdvözülés.

 Már mondtuk, téma és alkotó találkozása az alkotáslélektan misztériuma. Ignácz Rózsa alkotó megoldása egyszerre tudományos, szépírói. És színészi produkció. Mert van könyvének egy nem is jelentéktelen tartalmú fejezete, amelyben mint a székely népmesék hősei, átbucskázik saját fején, pontos művészi érzékkel észreveszi, ami elmondása most következnék, annál hangot kell váltania, színpadot berendeznie, itt nem adhat leírást, se verset, se párbeszédet, mert egy tragédia egyik jelenete következik: királylány az ablakban. Ignácz Rózsa itt egyszerűen testet, alakot vált, felölti magára Árpádházi Piroska, a későbbi Iréne bizánci császárnő személyiségét és faggatni kezdi a sorsot, miért nem egyszerűbb életbe küldte el őt a gondviselés, nehéz egy király gyermekének lenni, mert az uralkodó elsődleges családja mégsem egy gyereklány, hanem az ország. És ki ne látná Kovásznát, amely már csak emlék vagy a nagytiszteletű urat, aki a holtak titokzatos birodalmából egyszer csak visszatért. Milyen hiteles ez az interferenciák alkotta körökben felbukkanó szigorúan román kép: egy lány könyököl a mindenség felé nézve egy ablaküregben, követeli a teljesületlent, vitatkozik sorssal, halállal, de úgy, hogy aki olvassa, hirtelen kedvet érez rá, vigye színpadra azt a titokzatos királykisasszonyt, Szent László lányát, részint meg eszébe jut saját megoldatlan sorsa, saját magánya, saját halottai. Ebből a fejezetből érzi majd meg az olvasó végképp, miért kellett Ignácz Rózsának kettős tehetséggel útnak indulnia, a Piroska fejezetet egy érzékeny tehetségű színész segített megírni az írónak. Elcsodálkozunk, kicsit el is szégyelljük magunkat, milyen ritkán van nálunk alkotó, aki nem restelli megmutatni a szívét. Ignácz Rózsa nem takarékoskodott vele, minden érzését beleadta a könyvébe.

 Az író tétele szerint egy ország teljes történelme nem lehet makulátlan, hibáktól, kátyúktól örökre mentes, mindent, ami rossz, ami hiba, a végén mégis kiegyensúlyoz benne olykor-olykor egy-egy ünnepi pillanat, ünnepi periódus, amely megszüli az ünnepi férfiút, aki nevével a korszakot jelezni szoktuk.

  Azt elfelejtette megírni, hogy tétele az irodalomtörténetre is áll, most megjelent könyve pedig a mi ünnepi eseményünk.

 


Vissza a Tartalomhoz

 

 

 

 

makkai adam

© Makkai Ádám - Adam Makkai, 2008-2014

Official website of Adam Makkai - Makkai Ádám honlapja

Worked: University of Illinois at Chicago, Professor of Linguistics. Was born in 1935 - Budapest (Hungary). Currently lives in Waianae, Hawaii.

Szül: Budapest, 1935. dec. 16. Kossuth-díjas magyar költő, nyelvész, műfordító, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora.
Makkai János és Ignácz Rózsa fia. Jelenlegi lakhelye: Waianae, Hawaii. Felesége: Arany Ágnes.


 

 

 

 

Kortárs magyar irodalom, nyelv, vers, műfordítás, író, költő, költészet. A honlapot készítette és gondozza: BDK Kárpátalja | más oldalai: teraszbeépítés budapest | seo magazin | | Hirdetett oldalak
| első
google hely - seo weboldal optimalizálás | hány magyar él Kárpátalján, Ukrajnában? || hogyan kell: honlap keresőoptimalizálás - linképítés | weboldal keresőoptimizálás árak | tömegesms kampány