IGNÁCZ RÓZSA:

 

REGÉNY ÉS TÖRTÉNELMI REGÉNY

(A magyarok lakta New Brunswick városában, New Jersey-ben elhangzott 1969-es előadás szövege.)

 

A legtöbb irodalomkritikus és irodalomtörténész egyetért abban, hogy a regény mint műfaj legteljesebb virágzását eleddig a 19. században érte el. Emlékezet-frissítő jelzésül említek olyan nagy neveket, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Balzac vagy Flaubert.

Hogy a világirodalom nagy regényei milyen alkotói módon megírtan lettek és maradtak tartós értékekké, ezt az esztétitaki kérdést nem boncolnám ezúttal. Romantikus, realista, naturalista, impresszionista stílusirányzat egyaránt hozott létre nagy alkotók esetén nagy műveket. A regényirodalom tárgyát tekintve azonban érdemes elgondolkodni róla, hogy mi is a regény lényegében?

Társadalomábrázolás-e, önmagáért a művészi ábrázolás öröméért és szépségéért, vagy éppen történelemírás?

Balzac önnön jelenkorát írta meg, saját kortásrsainak életvitelét, sorsát, történetét. Az egyidejű eseményeket csak éppen a regényírás akkori gyakorlata szerint helyezte múltidőbe. Tolsztoj Háború és béké-je történelmi regény: egy már elmúlt korról későbben írt remekművű emlékezés. Balzac saját korának, társadalmának életét, mint kritikával fűszerezett krónikát írta meg. Tolsztoj az ő életében már régen elmúlt napoleoni háború emlékeit rekonstruálva nagy tudással és sok tanulmányozás után írta meg a Háború és béké-t, s belevitte azt egy nem-napoleoni korba, inkább saját napjainak eszméibe és élet-szemléletébe helyezve a szereplőket és az eseményeket. Engels, és nyomában számos marxista esztéta azt állítja, hogy a Bourbon restauráció korát, társadalmát megérteni, átérezni, nem az erről a korról szóló tudományos történelmi munkákból lehet, hanem például elsősorban Balzacnak csöppet sem a történelmi regény célzatával írt társadalmi regényeiből. Tolsztoj Háború és béké-jét ha ma olvasom el, abból sokkal inkább Tolsztoj korának eszméiről, társadalmi felépítéséről, szokásairól nyerek képet, mintsem a napoleoni háború történelmi valóságáról és mibenlétéről. Vagyis a kései olvasóban a társadalmi ábrázolás szándékával írt regény kortörténetté alakulna át? A történelminek szánt regényből egy elmúlt kor társadalomrajza lesz?

A történelmi regény mint olyan, a 20. században nagy változáson ment át. Írói egyre nyíltabban vetítették vissza az elmúlt korok ábrázolásába saját korukat, költők a történelmi személyekben saját személyüket, saját életelveiket írták bele. A mitológiai személyiségeknek neveit és jellemét, jellegét szimbolikusan használva, a világirodalom nagyjai köznapi emberek életét, sorsát vetették papírra: elég ha Joyce Ulysses-ére, vagy Camus Sziszifosz-ára utalunk. Kosztolányi Dezső világirodalmi mértékkel mérhetően zseniális regényében, a Nero-ban — amihez annakidején Thomas Mann írt előszót, de ami sajnálatosan még ma sincs idegen nyelvekre lefordítva — nem a Nero-i kor történelmét, hanem Nerot, a „véres költőt”, a nekivadult dilettánst, a pszychopatát írta meg, azt, aki ölni, gyújtogatni képes a siker kicsikarásáért, noha tehetségtelen.

Nagy történelmi regényt a szónak némileg 19. századi értelmében, de voltaképpen a 20. században úgy tetszik Thomas Mann írt; itt a József tetralógiára gondolok. De nem kétséges, hogy ő ebbe a nagy szaktudással, sok tanulással, a történelmi rekonstrukció módszerével írt könyvébe is mint minden munkájába, saját korának nem külső formai leírását, hanem szemléletét, saját filozófiáját vitte bele. Hasonló nagy történelmi regény vállalkozásnak tekinthető a mi Kodolányi Jánosunk két regényciklusa is. A magyar ősidőkről szóló regényei rekonstrukciós módszerrel íródtak, Kodolányi saját nemzeti-népi szemléletén túl azt írta bele ezekbe a regényeibe, amit a korabeli történelem kutatás akkor legmodernebb eszközeivel felderíthetett. A másik nagy regényciklusában — Vízöntő, Új ég, új föld, Égő csipkebokor — a nemzeti kultúrán túltekintő nagy kultúrkörök váltakozásairól írt. Nem kétséges, hogy ő is saját napjainak élményeit transzponálta ezekbe a munkáiba (például a Vízöntőbe, amely az 1944-45-ös budapesti ostrom állapotának is egy nagy áthelyezett, kivetített képe.)

Thornton Wilder úgy ír történelmi regényt, hogy munkáját bevallottan apokrifnek, költött-koholtnak nevezi, s milyen remekművet alkotott így Caesar naplójának megírásával!

A mi nagy realistánk, Móricz Zsigmond három kötetes nagy regényében, az Erdély-ben foglalkozott a magyar történelmi múlt egy szakaszával. Rekonstrukciós módszerrel dolgozott: bújta a könyvtárakat, levéltárakat. Megkérdezhetjük bármelyik mai irodalomtörténészünket: el fogja ismerni, hogy ebben a nagy körképben Móricz elsősorban és maradandó erővel saját életét, közvetlen környezetét, sőt családtagjai jellemét vetítette vissza. Ez a ciklus ma sokkal inkább vall magáról Móriczról, mint az a másik, szerintem legjelentősebb munkája, amit Boldog ember címen ismerünk, s amit, mint a realista ábrázolás egyik remekművét tartunk számon. A Boldog ember Móricz kortársa, vagyis egy élő példa, és ez a könyv ma arról a korról, melyben játszódik, többet, hitelesebbet mond, mint az Erdély ciklus az akkori Erdélyről mondhatott. Vagyis ez a társadalom és lélekrajz vált mára a történelmi regénynél is többé, valóságos történelem tudományi forrásmunkává.

Ezeket azért modom el most, mert ezen az utamon éppen az emigrációban élő írók között, nevezetesen éppen itt az Egyesült Államokban^[1] találkoztam egy magyar töténelemtudós munkájával. A Historical Consciousness-t Lukács János írta, sajnos angolul, és kétlem hogy egyhamar lefordítanák magyarra is.^[2] Azt hiszem nagy jelentőségű, mikor egy tudós mondja ki, hogy a történelem nem exact tudomány. Régen tudjuk, hogy a történelemkönyveket mindig — nálunk is Szent László kora óta — az uralmon lévők szemlélete, érdekei, vagy vulgárisan szólva: a győztes szempontjai szerint írták és írják is meg. A felszabadító, az ösztönző Lukács János Philadelphia-i egyetemi tanár írásában az, hogy a történelemírást, mint olyant, nagyjából a filozófia és a költészet, a regényírás terén véli alkotó erejűen alkalmazhatónak.

Hogy egy író saját koráról készített társadalomrajza helyesebben tükrözheti korának történelmi tudatát, mint az irányzatok szerint író, kompiláló történészé, azt ellenkező előjellel, mint Engels — hiszen Lukács nem marxista, hanem idealista történelem bölcselő — ő maga mondotta ki.

A magyar történelmi regénynek a „történelmi” szót klasszikus, vagy mondjuk inkább 19. századi megfogalmazásban használva, akkora múltja van, s még egyre tartó jelene is, hogy arról talán csak egy egész kötetben lehetne beszámolni. Kemény Zsigmondtól a történeti regényírótól a történelmi drámákat író Németh Lászlóig végtelenül hosszú a sor. Nagy kincsünk, hogy Jókai egész történelmünket újra költötte, mesélte. Odahaza, különösen vidéken — mert hadd említsem meg, hogy olvasnak a magyarok, sőt többet mint valaha — ma is Jókai a legolvasottabb írónk a könyvtári vizsgálatok bizonysága szerint. Talán nem érdektelen megemlítenem, hogy Jókait Karácsony Sándor írónk egyik előadásában a magyar történelem „nagy folklóristájának” nevezte (ez még a harmincas években történt; magam is részt vettem azon az előadáson).

Hogy Gárdonyi Géza mennyit és minő történelmi regényt írt múltunkról, azt bizonyára mindnyájan jól tudják. Az Egri csillagok ma Magyarországon, és szerte a világon ahol csak magyarok élnek, a legnagyobb példányszámban fogyó könyv. Ne felejtsük el, hogy a könyv témája a török világ, a hódoltság elleni küzdelem. Ezt azért jegyzem meg, mert nem lehet véletlen, hogy az elmúlt húsz évben, de különösen az elmúlt tizennégy év óta, Magyországon számos jobbnál jobb — a konzervatív történelmi regény módján, de már modernebb felkészültséggel és frisseb stílusban keletkezett — írás jelent meg ugyancsak a török időkről, a hódoltságról.

Volt a magyar történelmi regény írásnak egy korszaka a két világháború között, mikor nemzeti nagy múltunk kiteregetése, felmutatása, eldicsekvése, magyarságtudatunknak büszkeséggel való telítése volt a koráramlat: gondoljanak Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt és mások történelmi regényeire. Úgy tetszik, hogy a magyar történelmi regény midig is célzatos, irányzatos volt, elnyomatás, rendszervátozás idején pedig allegórikus. Nevelő célzatú, magyar öntudatra ébreszteni akaró, mint az erdélyi egykori harminc-negyven év előtti történelmi regények, Berde Mária regényeitől kezdve Makkai Sándor műveiig.

Véletlen-e vagy törvényszerű, hogy manapság mi, az otthon élő írók, akik mintegy újra írjuk történelmünket legjobb tudásunk és hitünk szerint, gyakran folyamodunk a török hódoltság korához, mint kerethez? Nem firtatom, nem döntöm el, hogy miért. Kedves hallgatóim együtt-alkotó gondolkodására bízom ezt a kérdést. S most engedelmükkel — mivel szives meghívásukkal élve én vagyok itt most teritéken, — ennyi nagy név emlegetése után magamról mondanék egyet s mást.

Én sohasem akartam úgy nevezett „történelmi regényt” írni. Ahhoz túlságosan is történelmi időkben éltem, hogy témáért a múlthoz kellett volna folyamodnom. Szabó Dezső velőt rázó tanításai is hatottak rám e tekintetben — mint nagyjából egész író nemzedékemre — a szídva szídta azokat, akik (úgy emlékezem, hogy így írta): „mint az üstben szilvalekvárt kevergető asszonyság, úgy rotyogtatják-főzik a maguk írói fazekában egyes történelmi írók a múltat, s kotyvasztanak belőle valami emészthetetlent.” A má-t, az életet, a saját emberi élményeit írja meg inkább az író — hirdette Szabó Dezső minden írása, és elmondhatom, hogy nemzedékemnek volt elég saját, akár történelminek nevezhető élményben is elég része.

Hosszú történet lenne elmesélnem, hogyan is lettem íróvá. Köröttem, közvetlen családomban, felmenő rokonaim közt úgyszólván mindenki a szót mívelte. Apám papi mivoltában az ige hirdetésével, anyám tanárként, s mint műkedvelő szintén írogató ember. Magam mióta eszméltem és beszélni tudtam, szavaltam. Tettem ezt már óvodás koromban, színészkedtem gyermekként és írtam. Az első és nyomban humoros novellám Benedek Elek Cimbora című gyermek újságjában jelent meg tizennégy éves koromban, a második „művem” tizenhat éves koromban a Brassói lapok-ban. Ebből nyomban vezércikk is lett: egy erkölcstelennek kikiáltott erdélyi regényt védtem meg benne.

Benedek Marcell, Elek fia, aki nemrégiben halt meg, azt írja a pár évvel ezelőtti Irodalomtörténeti Közlöny-ben,hogy „a kis Ignáczot, valamint Dsida Jenő költőt élete alkonyán Benedek Elek fedezte fel az irodalomnak.” Erdélyből édesanyámmal, apám halála után, 1928-ban költöztünk át Budapestre, Erdélyt azonban lélekben sohasem hagytam el. Budapesten Színművészeti Akadémiát végeztem, a Nemzeti Színház tagja lettem, s mint ilyennek azt hiszem egyetlen érdemem az volt, hogy székely balladákat, Kriza gyűjtötte Vadrózsák-at mondtam a rádióban, az ország különböző színpadjain mintegy tíz éven át. Tamási Áronnal közösen összeállítottuk az első népi versekből, mondásokból színpadra alkalmazott székely kabarét, még 1931-ben, s nekem erre az előadásra írta Tamási Áron az első egyfelvonásos színdarabját, a Görgeteg-et. A színészet mellett ugyanakkor néprajzunkat is tanulmányoztam. 1937-ben jelent meg első regényem, az Anyanyelve magyar, ami az erdélyi magyar diákság küzdelmeiről szól, azaz saját élményeimből fakadt írás. Móricz Zsigmond mondta, hogy az író művének alapanyagát többnyire azok az események határozzák meg, melyeken mintegy húsz éves koráig esik át. Valószínű, hogy az én munkáimnak alapanyaga is ifjúkoromban átélt élményekből formálódott, és ezekből keletkeztek a Rézpénz, a Született Moldovában, és a Keleti magyarok nyomában című írásaim.

Nem szántam ezeket történelmi regényeknek: nagyonis akkori életem mindennapjairól szólottak. Ezek a könyveim manapság nem kaphatók odahaza, vagy csak nagy ritkán antikváriumokban, viszont a mostani irodalomtörténeti lexikonok úgy emlegetik, mint történelmi munkákat. Három évvvel ezelőtt a Magyar Rádió egyik munkatársa interjút készített velem a külföldnek szánt adásuk számára, az ú.n. Szülőföldem adónak. A kérdéseket és a feleletet — természetesen — megírtuk mielőtt magnóra mondtuk volna. A bevezetőben a riporter a fent említett három könyvemet történelmi dokunetumoknak minősítette. Miután túljutottunk a programon, szelíden megjegyeztem a riporternek, hogy álljunk meg, hiszen ezeket a könyveimet kivonták a forgalomból, nem adják ki újra őket, könyves boltokban nem kaphatók. 1950-ben ugyanis nem csak erdélyi tárgyú írásaimat, hanem valamennyi munkámat listára tették, kivonták a forgalomból, és újat nem is publikálhattam egészen 1956 tavaszáig. Ellenvetésemre a rádió munkatársa azt felelte, hogy a fent említett könyveim csak otthon nem kaphatók, de fogalmam sincs róla mennyit küldenek ki nyugatra — természetesen antikvár példányokat. Ebből aztán hogyan is járhatna nekem honorárium, és az ő meggyőződése szerint ezek valóban történelmi dokumentumok ma már. Ugyancsak ez volt a véleménye ezekről az erdélyi tárgyú könyveimről 1960-ban az egyik kiadói főigazgatónak is, aki azt mondta, hogy még ma is megállják a helyüket, mert a román-magyar viszonyt híven tárgyalják, ám ne essék rosszul nekem, hogy a magyar könyvkiadás mégsem vállalja a románokat kímélendő érzékenységük miatt. Igaz, hogy — miután rehabilitáltattam^[3] — megjelenhetett kárpótlásul a Róza leányasszony című regényem, ami tárgyát tekintve színészetünk története, és első kiadása még a háború előtt volt.

A történelmi regény mibenlétéről gondolkodva mondom el most mindezt önöknek. 1956 után ugyanis többnyire úgynevezett valódi történelmi regényeket írtam és publikáltam. Ezek: Az utolsó daru, amely a Bach korszakról szól, és a Torockói gyász, amelynek témája az 1704-es erdélyi bányász lázadás, és annak véres elfojtása.

A szigetvári veszedelem előtt három évvel játszódó Orsika című könyvemben a parasztságunkból először értelmiséggé váló új társadalmi rendnek, a deákok rendjének kialakulását, küzdelmét, és sok egyéb között még az első hazulról történő disszidálások okát, és történetét írtam meg.^[4]

Olvasóim — úgy vettem észre, hogy Az utolsó daru-t, ami hivatalosan meseregény gyerekeknek, felnőttek olvassák — úgy tekintik, mintha az a magyar 1950-53-as évekről szólna, s mintha a szabadlegényeket irtó Ráday kapitány a Rákosi korszak egyik hirhedt magyarnyúzója volna.A Torockói gyász-ról, mely 1958-ban jelent meg, az egyik író-olvasó találkozón egy 15 éves fiatalember azt referálta, hogy „a magyar történelem mindig ismétli önmagát, és így az írónő könyvében olvashatjuk, hogy mi is történt nálunk 1956-ban.” Szegény tanárnő, aki a találkozót rendezte, alig győzött tiltakozni, és figyelmeztetni, hogy vigyázat, ez a regény 1702 és 1704 között játszódik, és hogy hiteles történelmi regény mivoltát több történész lektorunk is igazolta.

Az Orsiká-t viszont valóban allegórikus szándékkal írtam, és jellemző, hogy éppen ezt ma otthon a legszabályosabb történelmi regénynek tekinti mindenki, és talán ezért is nem veszi észre benne a napjainkra utaló célzásokat.

A második világháborúban a szétlőtt budai vár sok titka napvilágra került: a 19. században befalazott régi középkori börtönre is ráleltek. Jártam ebben a földallatti borzalomban mielőtt rekonstruálták volna, és azokat a dokumentumokat, amiket ott leltek meg, éppen ebbe a levélbe építettem be. A levélben egy itt fogva tartott paraszt deák tanító könyörög, hogy váltsák ki a rabságból:

„Költ levelem Budán, a Csonka-torony előtt. Én már budai Mahmud pasának rabja vagyok. Éngem az én rabbá tevőm, ki Komárom kikötője megett a parton elejtett, Esztergomig, onnan Budáig hurcolt, és pasánnak adott valaminő tartozása fejében. Én innét vagy gályára menendek, vagy sarcon kiváltakozok. Nékem az én Uram Istenemen kívül senki pártfogóm, sem rokonom nincsen. Százhúsz aranyat kér érettem a pasa. Oly nagy pénzt, tudom, Istenem, én soha össze nem koldulhatnék. Vagyunk itten mi nyolcvanketten magyar rabok, még asszonyok is. Az tömlecben, minek tetejét egyenest állva fejemmel elérném, az oldalában vaskarikák vagynak, éjjel ezekhez vagyunk láncolva, s úgy kucorgunk. Nappal egy órára megengedi nékünk, hogy az napvilágra, tömlec elébe kimenjünk, hol is a temlecbíró engedi írnunk. Ad téntát, papirost, s teszen elolvasott levelünkre hiteles pecsétet, ki az rabok postájára való. Én ha még találnék is kezest, ki énérettem jótállana, sem állítanék olyat magamért. Mivel ha valaki leköti az barátja kezét, lábát, szemét vagy fogát, s barátja az sarcért innét kimegy, de vissza nem tér, az bentmaradt kezest megtagolja az török. Kiment innét egy rab, váltságát összekoldulnia. De vissza időre nem jött. Sem holttetemét bé nem küldötték bizonyságul. Így aztán kezesének szemét kiszúrták miatta. Én magam hát ki innen nem indulok, magam hitvány életéért kezességét senkinek sem kérem. Mégis: dum spiro, spero. Százhúsz arany kellene érettem. Ha én szabadulhatnék, Petheő Orsikának örökös szolgája lennék. Kérve kérem kedves személyét, e levél írásáért engem orcátlannak ne tartson. (…) Én már itten pusztulok el. Élj, szép kisasszony, boldogan, nézz az én oskolásaimra, s tanold meg szegény magyaroknak keserves énekét, mit igen énekelnek az Csonka-toronyban, azon egyesegyedüli helyen, hol az törökké tett Budán magyar ember ugyan bár megbilincselve, de még egyáltalán élhet. Íme az rabok éneke:

 

Az ezerötszázban és hatvanháromban

az csonka-toronyban, török rabságában

tetemeim vagynak nagy-nagy fájdalomban

az nehéz bilincsnek elhordozásában.

 

Emez meg másik:

 

Kérem Istenemet végezni éltemet

tömlecben hogy ne hagyná,

szabadulásomat az én életemért

nékem immár megadná…”

 

Mikor ez a Vince másodszor, most már a németté lett Komáromban esik rabságba, és többé nem akar menekülni, ekként búcsúzik diákjaitól, akik a menekülést, a korunkbeli disszidálást választják:

„Meggondoltátok? – kérdezte Vince az utolsó pillanatban a tömlöcben. Feltápászkodott. …Hová futnátok? – mondta Vince reszkető szájjal, s a Sándor csonka-toronyi próféciája zengett át a lelkén, mit neki mondott egyszer, mikor megkísértette őt a lélek: ne váljék-e törökké? Hogy ha ez a kis magyarság belevész a nagy török emberóceánba,önmaga úgy elváltozik, mint egy akó vízbe öntött icce bor.

– Elnyel, fiaim, a török világ, ha innen elmentek. Inkább itthon álljátok ki a meg nem érdemelt büntetést. Elnyel!

– Minket? – szólt hátra Balázs, kezében a feszítővassal. – Minket ugyan nem, hamarább mi azt! (…)

– Isten megáldja! Ne féltsen. Én Erdélybe szököm. S megy, ki hova tud….

– Elvesztek hát! – mondta Vince. – Így is úgy is elvesztek, Komáromnak, s a kicsi magyar népnek örökre.”