makkai adam


• Enter (english)
• Belépés (magyar)


• Pályafutásom
• Curriculum Vitae
• Rólam és műveimről
• Interjúk velem

• Új írások
• 
Publikációs listám
• Munkáim
• Cikkeim

• Kiadónk neve
• Története
• Kiadványaink
• Terveink


• Fotók
• Életrajza/pályája
• Festményei
• Könyvei


• Ignácz Rózsa

 

Ignácz Rózsa:

A név

(1946-47)

A kerti beton úton állt. Ház lépcsőjétől kapuig vezetett az út. Tisztára volt söpörve. Két oldalán halomba gyűlt a hó. A cirokseprű rovátkákat kapart a hosszú, koszos-sárga halmokra. Törpe bokrok fuldokoltak a hú alatt. Mezei nyúl véres vizelete sárgállott az egyik bukszus tövén.

A háziorvos alakja látszott a kerítés mögött. Mondott valakinek valamit. Valószínűen azt mondta, hogy a háborús évek kétszeresen számítanak. A világoskék sodronykerítésnek szögeivel fölfelé álló kockái voltak. A hullámos drótokon ujjnyi vastagon ült a hó. Az orvos hóna alá szorította a táskát.

Mindezt nem látta és nem hallotta ilyen érzékletesen, szinte kézzelfoghatóan. Csak kifejezni nem lehetett másképpen. Később sem lehetett kifejezni. Soha. Majd és soha között fenyegetően derengett fel előtte a jövő. Egy nevet mutatott a derengés, melyhez egyetlen jól felismerhető, körülhatárolt egyéniség ragaszkodik. Név és egyéniség cipelik egymást szorgalmasan, kötelességtudóan, beletörődve. Egy úton, ami azért nem látszik, mert sehova sem vezet. És rá kell lépni mégis. Csönd lett egy pillanatra s akkor, tiltakozó, vad rémülettel megrázta a fejét.

Az asztalon folyókat utánozó, szeszélyes repedések voltak. Ezeken sötéten, vagy behunyt szemmel is át kellett ugornia. Egyik lábát erősen a földhöz nyomta. A másik a levegőbe emelkedett. Az ,,Amazonas” szélesen kígyózott a Csendes Óceántól az Atlanti Óceánig és beletorkolt, túl az aszfalton egy alvó rózsafagyökérbe.

Tette volna le a másik lábát is a földre! Állt volna keményen talpain és jellemén, hogy írni lehessen róla egy, a huszadik század elején divatozott, naturalista életrajzot. Vagy a másikat is emelte volna fel! S szállt volna át, mint könnyedén bizsergő esti szellő az ,,Amazonas” tenyérnagyságú virágleveleket ringató vizén. De hát ő nem volt szellő. Ember volt. Olykor, a tujabokor alá heveredve, feje alá szokta kulcsolni a kezét és nézte, nézte, mit nézett? Tekintete titkán követte az elmozduló természetet. Csak egyetlen mozdulatlan pillanatot érzett, ha így kitágult a szeme. Ilyenkor benne mozdult el a világ. Ilyenkor könnyedén átlibbent a ház fölött, alig méternyire a kémények és egy göcsörtös hárs fölött. De most, most nem tette le a másik lábát a földre. A most ötezredévig, vagy egyetlen pillanatig tartott? Hogy meddig, azt nem lehet megfejteni egy perccel, vagy húsz évvel a hős halála után. Ennélfogva ne is nevezzük azt regénynek, vagy elbeszélésnek, amit el kell róla mondanunk. Mondanivalónkhoz semmiképpen sem jutunk közelebb, ha eldöntjük, hogy letette-e végül is a lábát, vagy csak álldogált tovább féllábon, mint a gólya.

– Egy gyermekről van szó! – kiáltanak e soroknál a rejtvényfejtők, mintha kitalálták volna. Holott az ,,Amazonas” partján, abban a pillanatban – mert minek nevezzük másnak úgy, hogy hasonló, ismerős rezdülések emlékét keltsük fel az olvasóban, mint pillanatnak, abban a toluló sejtelmet, vágyat, felismerést, emlékeket, rettegést és éber figyelmet, mámoros önkívületet és megsemmisülést hömpölyögtető áradatban – a bakugrás győztese rázott kezet a színésszel, a színdarabíróval és a bölcselővel. A sport és a szellem képviselőinek meghitt találkozására egy egyméter hatvan centi hosszú testben dobogó szív szorult össze, a szív fölé kékcsíkos ruhadarab feszült. A csík közepén, a bogra kötött pamuton az anya ujjának érintése ült s nyomta, nyomta ezt a szívet. Ma kiderült a tükör előtt, hogy az anyát egy ujjnyival túlnőtte. Tudott kerékpározni, villanycsengőt szerelni, füvet nyírni. Beszélt angolul és tótul; ha akart, füttyentett szájbadugott két ujj között. Volt feketeárus, tűzkőcsempész és egyesületi elnök. Ez már igen régen volt, a háború alatt, de most is érezte magában az elnököt és a szerelőt, a szívét nyomó bogot, anyát a tükör előtt a ahogy a lábát emeli, mikor fölényesen kerékpárra száll. Ez mind volt most és az is volt ugyanakkor, aki egyszer. Mikor legelőször észrevette. Térdeplő bűnös volt egy fehérre meszelt fal előtt és a többiek mind megegyeztek abban, hogy ő az, aki ott térdepel, s egy bizonyos névre fel kell figyelnie, holott az egész alig volt igaz s csak a többiek egyeztek meg benne, hogy ő: Az. De Ő tudta, hogy a többiek is másként vannak ezzel, csak nem beszélnek róla, mert nem tudnak és nem is akarnak beszélni róla, mert egyezséget kötöttek szavakban és képekben és iparkodnak, hogy ami neked úgy látszik, nekem is úgy lássék. Pedig… Egy varjú csapódott a tujabokornak, a tűzfal alatt. Wazek Adolf csemege és gyarmatárukereskedése alapíttatott 1873-ban. Visszafele: ttotattípala; behunyt szemmel is végig tudta mondani. Ma 1925 január 25-e volt. Pálforduló. Az egyház dogmáit nem lehetett rákényszeríteni. Az apa nógatta, hogy Pál, az apostol is tusakodott, de míg mondta, Ő képzeletben leborotváltatta a haját, saru húzott és elment hittérítőnek a trópusra s megbotránkozva hallgatta tulajdon kemény és makacs vitáját apjával.

A nyulak ilyenkor tüzelnek, hogy új nyulakat fogamzhassanak, de a nők, leplezik, mintha ugyanezért menstruálnákak. Fensőbbrendűnek, ,,szelleminek” nevezik, de a természetnek semmi köze sincs ehhez a fennsőbbrendű emberi magatartáshoz, pedig túl, az emberekkel, állatokkal és növényekkel teljes természeten, egyedül csak a természetnek van kapcsolata a szellemmel. Hogy mi a szellem, azt úgy sem lehet megfogalmazni, a természetet se, az életet se. Csak érezni lehet, de az érzés megfoghatatlan. Mert az is van most, hogy tombolni kell a boldogságtól, mint aki mindent érez és ordítani is kell a kíntól, mert már minden elmúlt. Minden, minden volt már! Igen, ez az. Ez is,… hogy minden volt már. És: mindennek látszanak a határai.Azóta látszanak, amióta először érezte, tépdelő bűnös korában, az öres fal előtt, hogy hiába van olyan sok ember, vagy micsoda benne, annyi más és más, akit mind énnek érez, mert ez a sok se végtelen. Csak talán huszonöt, vagy kétbillió. A pad alatt regényt olvasott, mielőtt kitérdepeltették. S már vágtatott is Bulyba Tárász nagysörényű tatár lován, lóhasig érő selymes fű között, akasztotta Osztápot, lőtte Andrijt, üvöltött, táncolt s rohant, rohant a kozák sereg, csillagot hánytak a lovak patái… Vagy talán huszonhat? Mert az olvasó oda is adja magát, el is vonja, mint a nő az udvarlásnak enged is, ellen is áll a műből áradó érzésnek s néha huszonhetedikként kilép belőle. Összevonja szemöldökét, hibát keres, talál, vitatkozik, bírál és ítél. Hiába minden. A sok énekecske száma se végtelen. Még sokáig, ha lehet, trilliókig osztódhatik, szaporodhatik ez a szám. De jön, mindig jön egy pillanat, mikor valami külső hatásra, az összes ,,én” összeszalad és egybeforr valami egyetlen, emberi néven nevezett elviselhetetlen, zavarosban és mégis ötvözöttben, amit a többiek néven neveznek. Mindi, ha a test fáj, de nem a halál önkívületéig, ha a testnek jó, de nem a mámorig s ez elől az egy elől örökre, teljesen elszöknie nem lehet. Pedig el kellene. Most e pillanatban, amíg nem késő, amíg lehet. Nem úgy, hogy meghaljon a testbe zárva, nem úgy, hogy elveszítse ezt a pillanatot, hanem úgy, hogy élje! Ezt a mérhetetlenül sűrű pillanatot élje, amelyik nincs, jön, eltűnik és visszatér. Csak ez van. A többi a Nincs. Ez a Van. Nagy V-vel írva, akkorával, hogy szárai között elfér az egész világegyetem s mégse több, mint egy hópehely. Most válik le, most. Az ezüstfenyő tetejéről indult. Megállt és millió színű parányi csillagként izzik a levegőben.

– Gratulálok! mondta a háziorvos. És így folytatta, hogy a rejtvényfejtők diadalmaskodhassanak:

– Bizony, bizony, pontosan ma tizennégy éve születtünk. Így szólt, majd visszapillantott, hogy becsukta-e maga mögött a kaput, és rálépett a betonon az Amazonas torkolatára.

 

  EGY FÉLTENYÉRREL volt magasabb, mint az anya felfelé fésült, barna haja.

– Miért sírtál? – kérdezte az anya. Már felnőtt ember vagy.

Leszegte a fejét. Mint a kisborjú a tehéntőgyéhez. Ő az anyja állához dörzsölte vagy kétszer a homlokát.

– Mi lesz belőled? Válassz pályát magadnak – mondta az apa.

Szemét behunyta és kerekre nyitotta. A szófogadó serdülő mélyedt az apa tág, kék szemébe. Fülét úgy megfeszítette, hogy szinte mozdult. Az óra hosszú, fekete rúdon ingatott egy rézszínű palacsintasütőt. Ha zsebredugta a kezét s belecsípve a combjába, egy kis fájdalmat okozott magának, - de szinte szüntelenül kellett ezt a csipdesést ismételnie, - olyan volt, mintha pontosan figyelne. Ezt már sokszor, rengetegszer hallotta, mondta az anya is, - míg mondta rábeszélőn, szinte könyörgőn nézett, - tükrözte az emberek szeme is, visszhangozta a ház is, hogy itt e falak között egy apa él. Az övé. Az apa hangja az óra ütőjével egymagasságban rezgett. Az apa jobbmellényzsebében duplafedelű aranyórát hord. Regeglizés közben, mielőtt a hivatalába indulna, kétszer kattantja fel az órafedőt. A fogaskerekű állomásig másfél perc az út. Magastámlájú kopott plüssdivány áll az óra alatt. A függöny egyik szárnya a dívány oldaltámláján. Teljesen mindegy volt, hogy kékre csípdesi-e a combját?Az apa sohase élt. Ezt a negyvenötéves urat apának nevezték. Pontosan negyvenötéves volt : címet, rangot és fekete télikabátot viselt bársony kihajtóval. Balgyűrüs ujján behorpadt a körömágy. Borotvált állának timsó és kölni szaga volt. Egy kissé mintha szédülés környékezné, erősebben kellett a combjába csípnie. A szédülésféle azt mondta: mégis, talán. Talán egyszer egészen pici korában ő volt az apa, de nem súgott igazat a kezdődő és abbamaradt szédülés. Akkor, pici korában is tévedett. Csak mintha megpróbált volna elfogni egy fénysugárt, ami nem is fénylett soha s csak pillanatnyi képzeletében élt. Az apa pontosan úgy beszélt, mint a háziorvos. Mint Wazek Adolf csemegeárus. Mint ők, valamennyien. Az apa szavait logikus sorrendben, össze-vissza keverve, vagy akár visszafelé is ismételni tudná.

– Földön járó reális embert akarok faragni belőled!

A szoba hatszegletű volt.

– Benned tőlem örökölt, sok praktikus érzék van! – Mintha ki akarna ugrani saját formájából, a szoba egyik ablaka előre nyúlt, az ezüstfenyő felé.

– Tudományszomjad, nyugtalanságod, talán anyádé. De vedd tudomásul.

Az ablakon túl violák illatoznak. Sűrű szagukba fejest kellene ugrani.

– Akár művész, akár tudós, akár hivatalnok. Az ablak előtt porszemek táncolnak egy fénynyalábban.

– Sportember, vagy bármi légy, ahhoz egy pályán kell elindulnod. Ez a pálya.

A porszemek egyre színesednek. Helmholtz könyvében olvasta, hogy a fénysugáron közmikus eredetű baktériumok száguldanak a világűrben ide s tova.

– A tudomány – mondta az apa. Nem lehetett elszökni. Soha többé nem lehet?

Igaza volt, akkor, az Amazonas partján, hogy megszilárdultak a határok, hogy vége van?

– A reális tudomány kitör a szűk földi kalodából, magasabb régiók felé.

A cipőjéről nem vakarta le a sarat és egy jókora darab már folydogálni kezdett, alig méterre az apa kerekorrú cipőjétől, a szőnyegen.

– Volna még, magasabbra törő lény számára a művészet. – Az olvadó sár kis tócsát formál a szürkéskék szőnyeg arabeszkjén.

  – Vagy a hit! De erről az utóbbiról, persze, hiába beszélek neked!

A levegő megsűrűsödött s nyomja előre az apa felé. Viszket az orra, s egy darab rácsos tészta képe jelent meg éhes szeme előtt. Az előbb látta a konyhakredencen. Bennem, apa, úgy, hogy érezzem? Sohasem élt. Két rácsosat fogok megenni. Meghajolt, kezet adott és azt felelte az apa beszéde végén:

– Igenis.

 

MÁR AZ ANYA se élt akkor, mikor hazavitte a diplomát. Még ott járt-kelt a házban, sütött-főzött, tiszteletére vacsorát adott. Sokkal később temette el, 1939-ben. De minap úgy élt benne, hány évesen is?

Az emberek koráról sem lehetett beszélni, soha senkinek. Az anya, egyszer, legelőször, mikor felismerte, megérezte, megragadta és magába zárta, harmincéves lehetett. Gesztenyevörösön csillogott magasra fésült barna hajkoronája, virágos ruhában járt és feszültek a keblei. Keze már akkor is nagyon öreg volt, ötven, vagy hatvanéves, kicsiny, inas, fáradt, gyönge és bizonytalan. Szemében egy egyértelmű sugár csillogott: ugyanezzel nézte az apát, a nővért és őt, a gyermeket. De az apa felé talán más fények is csillogtak, s talán jutott egy külön anya a nővérnek is. Neki jutott. Valami, egy piciny fénytörés, mellékrezdülés, egy pillantás tizedrésze, amiben csak Őt hordozta és tükrözte az anya. A hangjában is volt egy műszerrel sem mérhető, finom, ezüstös rezgés, ami neki szólt. Hűvös, távoli és mégis melegítő, segítségkérő, szabadkozó és mégis gyámolító rezgés lehetett. Ez élt közöttk, ez fűzte egybe őket. És ez a fény, ez a rezdület, kevéssel az apa halála után, az anya szeméből kihúnyt. Megdermedt, amikor először észrevette. Az anya meghalt. Jeges rémületét vad, keserves sírások korszaka követte. A földre dobta magát. Szőnyeget szorított vonagló, üvöltő torkára. Mikor ájulásából feleszmélt, világosan tudta, hogy az anyát többé feltámasztani nem lehet. Ahhoz az asszonyhoz, aki az anya hallotti maszkjában élt tovább a házban, mosolygós figyelemmel és megfeszített jóakarattal ragaszkodott. Később hosszasan ápolta betegségében, s mikor jól ismert s mégis idegen, kicsiny tetemét eltemette, 1939 telén, a háború elején, a számos megkötöttség egyikét érezte könnyebbedő szívvel meglazulni. Sohasem gondolt a negyven, negyvenöt, vagy ötvenéves anyára. A dermedt halottra sem. Amint az egykori anya vonásait elkoptató másik, az, aki túlélte saját halálát, eltűnt a szeme elől, felfénylett benne az egyetlen, az igazi anya arca. Harmincévesen, felfelé fésült vörösesbarna hajkoronával, szemében az őt hordozó tiszta s mintegy megnőtt sugárral.

 

NŐVÉRE feltűnően hasonlított hozzá külsejében. Ugyanolyan tágnyílású szemmel nézett a világba: testvéri volt homloka domborulata, teste nyúlánksága s még a hangja is.

– Mintha ikrek volnának! – mondták róluk a többiek. A nővér néhány évvel korábban született. Ő a nővért annak érett testisége lázas óráiban ismerte fel és tagadta meg. Akkoriban őt szerették kamasznak nevezni, mert növekvő teste, keze, lába és éveinek száma a kamaszkort jelezték számukra. Képzeletének a növekvő test az elkövetkezendő érzéki mámor perceiről suttogott. Csábos és ingerlő csalogatások azt ígérték, hogy a testbe zárt lélek olyankor majd megszökhetik, hiszen, mintegy megsemmisül. A képzelet még nem ragadott tárgyat magának.

– Ábrándozik. Ilyenkor még csak a szerelembe, nem egy valakibe szerelmesek a gyerekek, - mondta a barátnő az anyának.

A nővér a félhomályos szalonban ült egy férfi mellett. A szalonajtó félig nyitva volt, meg át is látszott egybehajló alakjuk a tejüvegen. Az ő szobájában nem égett lámpa. Sokáig olvasott a félhomályban. A könyv a térdén feküdt s a függönyzsinórt csavargatta szórakozott ujjára, ahogy ült egy karosszékben, a kertbe néző, elhomályosuló ablak előtt. A könyv Rodin szobrairól beszélt és eszményi szépségű, szerelmes testeket mutatott.

A nővér nem szerethette azt, ott, odabent. Az a nővér, akivel azonos volt az a test, az az anyag, mely őt is formálta, a vele egy test-vét, csak undorodhatott. A férfi bent öreg volt, kövér, szuszogó. Mintha kopaszon született volna nyomban ötvenévesnek s az is maradt volna máig: kopasz csecsemő. A pár rángatozó mozdulataira keze megbizsergett, nyaka húzódott. Azt gondolta, hogy ha a nővér eltűri odabent annak a csókjait, az ő szája sebzik ki a szörnyű megrázkódtatástól s talán belehal. Több történt. S a történés az, ami mindig keményebb ötvözetté üti a százfelé szaladó ,,én”-eket. Az ütés olyan erős volt, hogy úgy érazte, soha többé nem szabadulhat saját magától. Érezte magában, hogyan rángatózik odabent a nővér a testi kényszer kötelén, tiltakozva s mégis vonzódva, szabadkozva s mégis vágyva, hogy engedi át magát valami elkerülhetetlennek.

Ő aznap két órán át teniszezett, vidám hangulatban s egész ebéd alatt hangosan nevetett. Rodin szobrainak s az esztétikai érzés tiltakozásának alig volt ehhez köze. Valami más történhetett, valami több, végzetesebb, amikor a nővér odaadta az ajkát, mellét… Tiltakoznia kellett. A függönyzsinórt egyetlen mozdulattal a nyakára hurkolta, kirúgta a széket maga alól és ledobta magát a földre. A gyorsan fellépő fuldoklástól kicsordultak a könnyei, erei kidagadtak. Mikor felriadt, a kopasz sógor-jelölt lihegve és csodálkozva kiszabadította, úgy nézett rá, mintha Kunzot látná, a kövér temetkezési intézetest, aki nagyanyját temette. Ezúttal az a nővér volt a halott, akit egy tavaszi alkonyatkor, ő, saját torkára hurkolva a kötelet, örökre meggyilkolt magában.

– És ezután elmúlt a kamaszkor! – gondolta később s gúnyosan mosolygott. Külső jeleiben örökre elmúlt, ez kétségtelen. Szokásokat, magaviseletet, érintkezési modort s mindig felismerhető és a többiek számára megbizható, megnyugtató jelleget növelt páncélként maga köré. Ő volt a vidám és mégis komoly fiatal. Tehetség és szorgalom, figyelem és jó magaviselet lettek jelzői.

– Csak nincsen benne elég céltudat! – mondta a sógor.

 

A LABÓRATÓRIUMBAN dolgozott. Barátja munkatársa volt. Hűséges, kemény, hozzáférhetetlen. Ő a barát zárt egyéniségének titkát kutatta. Láthatatlan rést, mikroszkópikus repedést akart találni rajta, amin át koponyája titkaiba hatolhat. Annak az áradó érzésnek kútfejét kereste benne, ami nem a barátban, hanem benne élt a barát iránt. Hogy eggyé válhasson vele, hogy teljesen behatolhasson s így fedezze fel benne az Őt vonzó külömbözőt, a megfoghatatlant és kifejezhetetlent, átvette modorát és szokásait. Órákig folytattak tudományos vitákat. Közösek voltak kísérleteik és kutatásaik. A barát volt az, aki megtanította őt az egyetlen szakma tiszteletére. Vaskövetkezetességgel bizonyította neki, hogy a világmindenség emberparánya csak egyfélkeképpen viselheti el saját aránytalanságait. Akkor, ha nem tekinti egy lelki mikrokozmosz urának magát, születő, keringő, lázadó bolygók egymást vonzó és taszító tömegének az egyéniség napja körül. Hanem ellenkezően, a belső mikrokozmoszt egységgé gyúrja s mint engedelmes bolygó kering a Cél körül. Még csak bölcsészek voltak ekkor mindaketten, de a barát már tudta, hogy az ő bolygó életének napja egy bizonyos tudománynak melyik ága lesz. Életpályája is a barátját követte. Tudományszomja ébredt, mert barátjára szomjazott. A barátnak nem volt kora. Nem viselte magán a gyermekkor hegedő sérüléseit; nem volt lázadó, lázas kamasz. Tetterős volt, mint a felnőttek, de ifjú testben élt és bölcsen beszélt, mint az aggok. Mintha soha sem is lettek volna küzdelmei. Pontosan felmérte önmagát és számot vetett a környező világgal. Nem akart mindent újra megélni és újrafogalmazni : előtte élt, gondolkozó és szenvedő elmék eredményeit megtanulta, pillanatok tizedrésze alatt értette, elfogadta és elrendezte önmagában. Alig eszmélt magára, nyomban beállt az emberiségért küzdő, a tudományos haladást építők óriási táborába. Hangyaszorgalommal helyet keresett magának a tudomány hangyáinak gigászi bolyhában, s cipekedett. Helyesebben: úgy született, hogy nyomban helye volt a földön. Keresgélés és tusakodás nélkül, helye volt. Barátja minden kétségére válaszolni tudott, tudományos pontossággal, csalhatatlanul. Órákon át nézte gyűlölködve, sóvárogva, testen túli, mérhetetlen szerelemmel. Ezerszer elemezte, kutatta, utánozta. Mindhiába. Közösen nyertek pályadíjat, együtt sétáltak, tudtak egymásnak különnemű lények iránt érzett vonzalmairól. Együtt járták a külföldi diákévek kalandos, izgalmakkal, éhezésekkel, szenvedésekkel és szenvedélyekkel tele útjait. Tudták, hogy csak rajtuk áll, hogy a különneműek vonzása ne szakítsa szét barátságukat. S védekeztek. S nem a különnemű lény közbejötte miatt történt a szakadás. A barát nyiltan használta fel közös kutatásaik eredményeit. Ám Ő, belehatolni kívánva, azt a titkot akarta kicsikarni, ami barátjában a lázas munka, a rendszerezés, a kutatás pillanatain túl, az ötlet, az intuició születésének pillanatában végbe megy. Teljesen alárendelte neki magát és ugyanakkor ki akarta fosztani.

– Többet tudsz nálam és erősebb benned az intuició, mint bennem. Magadba bízz s hagyj fel azzal a kísérlettel, hogy lényemet megragadd, – mondta egyszer-kétszer a barát, hűvösen, nagyon messziről.

Sohasem hidegedtek el teljesen. Együtt dolgoztak az utolsó időkig. De akkor – mikor is? – nem volt ennek pontos dátuma: a barát a lényébe hatoló, féktelen sodródás megszakadt. A barát megközelíthetetlensége elfárasztotta és visszaűzte, visszaverte Őt abba az egyre körülhatároltabb, keményebb, felismerhetőbb és ismertebb lénybe, akit az Ő nevén neveztek és tiszteltek a többiek.

 

A SZERELEM aztán végképp kialakította és kalodába zárta. Szerelmei a haját szerették, vagy a szagát. Akadt, aki a tehetségéért lelkesült. Hangszínét és modorát szerették s a fényt, a meleg állati fényt, mely a testi önfeledtség pillanataiban egybeforrasztotta őt velük.

A szerelem volt a legtökéletesebb fogság. Mert a szerető ragaszkodott ahhoz a lényhez, akinek Őt tartotta, kényszerítette rá, hogy szünet nélkül éljen egy egyéniséget. Azt, akit a szerető róla formált s bálványként hordott magában.

– Ilyen vagy! – mondta a szerető. Azért imádlak, mert ilyen vagy. S képet rajzolt, képet égetett bele saját magáról. Szuggerálta, csábította, izgatta, kényszerítette, hogy éppen olyan legyen. És érzékei, e vak börtönőrök hűségesen engedelmeskedtek s feszülten őrizték foglyukat.

Szerelmei egy felnőtt ifjú testet szerettek. Sohasem egy tizennégyéves gyermeket. És ő felnőttként viselkedett.

Sikeresen haladt pályáján. Állása, neve, tekintélye volt. A többiek úgy vélték, hogy mindez igen rendkívüli, mert évei száma szerint fiatal. Megszokta, hogy mérje éveinek számát s roppant tudományos feladatának mikroszkopikus eredményeit. Beletörődött, hogy mélységes alázattal, vas szorgalommal, az emberiség hangyabolyának egyik parányi munkása lett. Elhitette önmagával, hogy az önmagába szűkített világ óriásivá tágítható a szolgálatban, az emberiség haladásáért vívott sziszifuszi küzdelemben. Még nem volt egészen harmincéves, mikor elérte az elismerés. Három nyelven nyomtatták ki értekezését s hazájában és külföldön egyaránt elismerő és buzdító méltatást, sőt kitüntetést is kapott.

Tiszteletére, barátja külön kis házi ünnepélyt rendezett a tudományos intézetben. Akkori szeretője bevallotta, hogy idáig sokat lázadozott fennsőbbsége ellen. Már.már azon volt, hogy megcsalja, mert a kettőjük közti egyenlőtlenséget nem tudta másképp elviselni. - Te több vagy, mint én! Pedig a szerelemben csak az egyenlőség boldogít! - így duruzsolt s valami furcsa, utálatos és mégis vonzó rajongással nézte. Diadal is volt a szerető pillantásában, káröörm is. Kacér önbizalom, hogy mégis csak őt szereti, vele hál s teste titkait, vére ritmusát, indulatait vele osztja meg. Alázat is volt a szerető pillantásában. Odaadás is. S valami nagy, nagy értékelésre váró fellobbanás, Mintha azt mondta volna: legyőztelek, mert hű maradok hozzád. Elismerlek, felmagasztallak, hogy lehuzhassalak magamhoz s Te engem felemelj. S abban, hogy éppen te emelsz fel, te, aki előtt a hűségig megalázkodtam, szerelemben én megnövök. Elérlek és szerelmünkben egyenrangúak leszünk.

Mikor utoljára megcsókolták egymást az előszoba ajtajában, arra gondolt, hogy nemsokára születésnapja lesz s hogy már évek óta nem gondolt arra, aki akkor volt, régen, amikor az Amazonas partján féllábra állt. Dolgozó szobájában kékfényű lámpa égett. Az asztalon a hírnevet szerző értekezés sűrű gépirással, számokkal és rajzokkal teli lapjai feküdtek. A lámpa köralakú, kékes fényt vetett a címre:

,,Adalékok a Földgolyó fényének színképelemzéséhez.

Az asztalnak támaszkodott s a címre eső, kerek fényre nézett. És akkor egészen hirtelen, hiszen már az előszobában felfénylett benne s azóta csillagfénysebességgel nőtt és rohant előre s most szikrázó tisztán elébe állt. Csak addig tartott, míg egy kezdődő s nyomban megszűnő szédület.

A kerek foltot idézte-e fel, mit a kékfényű lámpa vetett a tele rótt papírra? Minden tudása, minden tárgyias aprólékossága szétrobbant abban a pillanataban, míg egyetlen, fénylőn vágtató golyóként elképzelte, valahonnan az űrből nézve, csillagévezredek távolából Földünket, ezt a kékfényű csillagot.

Szeme kitágult s már nem is látta a látomást. Tizennégyéves maradtam! – érezte s páraként ködlött körötte az azóta szerzett semmi? a tapasztalás. Tanulás, tudás, beleilleszkedés, társadalom, a barát zárt egyénisége s a szerető forró lehelete az ízzó mag homályos légköreként úszott körötte.

– Akkor haltam meg, mert akkor fejeződött be születésem. Mit számít az, hogy egy halott parány fényét minek mérik a tőle csillagtávolságra eső többiek? Fiatal tudóst mutat a tökéletlen földi mérő s a hozzávetőleges földi számítás – nem aljasabb ez, mint az asztrológia – azt mondja: a jövő embere. Mióta meghalt, egyvégtében a múlt foglya volt.

– Mesterséget tanultam a fogságban! És most jönne a szabdulás? Most. Ha megragadnám… súgta a sejtelem.

Még minden vele úszott, még nem juthatott fel a szökés csúcsára. A mahagóni asztal lába súrolta bokáját. A testében benne sajgott a szerelemben elfáradt tagok bizsergő nyújtozkodása. Benne rezgett még a testi kívánság: elnyúlni a fáradtság langyos iszapjában. A forró tengerhomokban feküdt úgy egyszer-kétszer, ahogy a pillanat jötte előtt elfeküdni vágyott; elnyúlva, lomhán, napmelegtől éledő, hüüllő tagokkal. Krokodilus lehettem a Nílus iszapjában – gondolta akkor – s mégrégebben tán szénkorbeli, gigászi hüllő az óriási pálmák és korpafűvek erdejében. Azzal a gondolattal játszott akkor a tengerparton, hogy anyagának valamely alapvető paránya tulajdonságokat örökített át bele, évmilliókon át, talán az őskáosztól a gondolkozó emberig hurcolva és formálva ugyanezt az alapanyagot. A pillanat jötte előtt a tudománytalan, ifjúkori képzelődések korából tért vissza a könyörtelenül szakszerű tudós, szerelemben elfáradt testéhez. Akkor a kékfényű lámpára nézett és összerezzent. Ez a rezzenés volt az utolsó megfigyelhető. Így kezdődött-e csakugyan a száguldó bomlásnak robbanásig vágtató folyamata? A szobában újságok, rádió, telefon és naptár bizonygatta, hogy 1941 késő ősze van. A szeretőjének olyan szaga volt, mintha úrákig sütötte volna testét a nap. A kort, a többiek időszámítását, értekezése ordította fülébe. Felületes munka volt és túl könnyen általánosítható: tetszetős egy kornak, mely lázas zűrzavarában nem egyetlen biztos, megdönthetetlen tudományos megállapításért hevült, hanem őrjöngve kergette a hasznosítható tudományos feltevéseket. Tízévi munkája eredményét egyetlen tekintettel végezte ki s ez a tekintet már fel is kapott egy csomó villodzó fényt a lagymatag, kékfényű szobában.

  Valahonnan a mélyből még arcok, térgyak, emlékek és indulatok kavarogtak feléje : vörösbarna sugár az anya barna hajkoronáján, egy függönyzsínór, a barát összevont szemöldöke a teleszkóp lencséje mögött, pezsgős üvegek, szónoklat, falragaszok és piaci árak, kopasz fején a sógor lepedőnyi, kitárt újságot cipelt, melyre milliószor nyomattak egyetlen szót a spektrum hét színében. A hétszínű újság egyetlen szót harsogott : világnézet. De a sógor hiába loholt szorgalmasan, abból a messzességből, ahol nincsen megállás, nincs idő és földi mérő eszköz nem bonthatja hétszínűre a földet megvilágító egyetlen napot, a különböző színekben nincsen egyetlen jelentősége se. Vagy hogy ott már ibolyántúli és vörösen inneni színben is lehet nézni a világot… Még ennek a gondolatnak utolsó rezdülete is a pillanat jötte előtt rázta meg. S akkor, akkor már felfénylett, már közelébe ért, már, már létrejött, minden csordultig telt és minden kiürült, hogy megfoganhassa a megragadhatatlant. –Elsötétíteni! – kiáltott a házmester az ablak alatt. A többiek, valamivel az első bombák robbanása után, megszólaltatták a városban a riasztó jeleket.

 

A TÖBBIEKTŐL ettől kezdve nem különült el soha. Néha arra gondolt, hogy a pezsgőtűzként következő külső történések mind szilárdabb, egyneműbb egyénné ütik az eszmélő embert. Félő emberből harcos embert ütöttek a történések, harcosból menekülőt, ebből éhezőt. Az éhezőből gyűlölködőt s majd érzésnelküli, létéért fuldokolva közdő állatot.

Az állati léttől a testi lét megszüntéig rövidebb volt az út, mint egy pillanat.

Az emberek öt évnek nevezték ezt a pillanatot, melyben fejnélküli lábak rohantak sárga, véres hóban, valamely megfoghatatlan cél felé. Pincék oduja tátongott e pillanattöredékben. Penész és salétrom a falon. A rongyokba csavargatott, elrejtett műszerek oldalán rozsda ült. Kaszárnyaudvarok négyszögében zöld bitófák lengettek piros árnyakat. A laboratóriumokban egerek és patkányok ülték nászukat. Az egykori szalonban, leejtette rózsaszínű palacsintasütőjét az órainga fekete rúdja. A másodperceket a szorongás, a félelem és a borzalom ketyegte azután. Az üvegtelen óradoboz, mint húsától és bőrétől fosztott csontváz ki- és beeresztette csontközein a sűrű gőzt. A szőnyeg szürkés arabeszkjén halott katona elhagyott ruhájából iszonyodott kifelé a halálra gőzölt tetű. Aggok és gyermekek vonultak hosszú sorban, egyetlen színt cipelve hörgő mellükön a hétszínű nap mindenkire egyformán tűző sugarából. Embervér Mississippik jeges tükörén gyerek fejek koppantak. Gáz ömlött fürdőzuhanyokból; belek puffadtak; pajták deszkáin kopaszra nyírt nők préselték egymáshoz a halálfélelem mámorában életért és szerelemért örjöngő testüket. Vagonok csikorogtak, szuronyok csillogtak. Millió és millió katona hangya özönlött szerteszét. Pezsgő folyt és születtek, születtek, születtek a csecsemők. Jelek villogtak emberi melleken és karokon. Írástudók hazudtak, farizeusok prédikáltak, szamritánusok reszkettek, irgalom tétovázott, jóság elaljasult, gyávák hősök lettek, hősök meglapultak, jellemek születtek, jellemek roppantak és nőtt, nőtt a hangzavar: rádió recsegte, sziréna üvöltötte, repülőgép búgta, torpedó sipolta, ágyú orgonálta, akna süvítette, gépfegyver kopogta, embertorok szónokolta, tömeg hörögte, asszonysikoly kísérte; csattogott, harsogott, nőtt, nőtt a hang.

Az úton embersárral telt főzőedény gurult, négylábon lapuló ember vánszorgott reménykedve utána. Házak omlottak, hidak repültek, tornyok zuhantak, zárak pattantak, tagok vonaglottak. Tömegek kutattak víz után, szájak nyeltek emberganés havat, női könyökök vájtak vérző lóbelekbe, halottat préseltek mosóteknőbe. Kopók lihegtek, embert raboltak, gurult a pénz, virult a szerelem. Lázas fejek suttogtak pincék odvaiban, szívek hevültek, tervek születtek, kezek írtak, földalatti gépek nyomtattak, cédulák röpültek, üldözöttek bújtak, üldözők tomboltak, őrült uralkodott, épeszű megőrült, – mi fért e pillanatba?

Ki fogta fel? Ki mérte le, ki értette meg hullák halmán a bőszült nagyravágyást, agyvelők guláin a diadalüvöltést, szétmarcangolt női combok mellett a szerelem kényszerét? Ki látta az egyenlőtlen közdelemben, bacilusok miriádjainak féktelen diadalát az emberen?

 

EGY PINCÉBEN lapult a többiekkel. Valamivel azelőtt még vaslemezzel takart le egy mélyre rejtett kéziratot, megnézte és újra becsavarta rozsdásodó műszereit. Valamivel azelőtt még szolgálatát végezte a többiekkel és a többiekért : sebesültet cipelt a hátán, dög lovat húzott árokszélre, valakit kiemelt az égő gerendák közül. Reggel gondolkodás nélkül ellopta egy öregasszony utolsó, félpohár vizét s mohón kiitta. Tolvaj volt, gyilkos, hős és életmentő. S most lapult.

A pince lerárata előtt öt katona tétovázott. A szemközti ház ablakából ötven gépfegyver nézett a pince felé.

– Ne lőjenek! – Egy rimánkodó asszony esett az öt katona elé. – Azok tízszerannyian vannak odaát!

Az öt katona egyike lőtt.

Akkor odatúlról ötven gépfegyver indult meg némán a pince felé!

A szenespince halmain tizenhárom ember kuporgott s öt katona lépett, hátrálva, lihegve a tizenhárom közé.

Egy gyermek jól hallhatóan örítette vonagló gyomra tartalmát. Huszonhat reszkető kéz meredt a pince mennyezete felé. Öt katona dobta el fegyverét, öt katona tépdeste le magáról a ruhát, tíz kéz kutatott valami másfajta rongy után. És akkor, a szénpince ajtaján egy csizmaorr nyomult be. A csizmaorr fölött, a szénmalom felé irányulva egy géppisztoly reszketett. Az öt közül egy fiatal katona állt legelől, a csizmához közelebb. Két vonagló keze utolsónak emelkedett a magasba. A csizma mögött rekedt hang kérdezett lázasan valamit. De míg felelhettek volna rá, kérdés és válasz között, egy fiatal katona megadásra emelt két vonagló karja s az odúba nyomuló csizmaorr között, - megállt a pillanat. Nem az áradó élet pillanata volt. Egyetlen értelmet hordozott: a félelmet.

Félt a csizmaorr, félt a felemelt kar, félt a szén, a fal, kétszázhatvan égremeredő ujj, négy vetkőző katona.Támadó és magát megadó, győztes és vesztes között, vastagon, tapinthatóan, öt év borzalmát túlordítóan : megállt a félelem. Azután… Azután a csizmaorron túl lendületbe jött egy ember. A támadó lendületben szétpattant a félelem. De ő erre már nem emlékezett.

Ő abban a vaskos pillanatban kelt fel. Azzal ment ki onnan. Nem tudta akkor-e, órák múltán talán, lefegyverzett katonák között-e? Látta-e még a mécsest egy csurgó bajuszhoz tartozó kézben, amint magasra emelkedik tizenhárom szűkölő ember fölé? Látta-e a csurgó bajusz fölött a kerek kozák süveget, süvegen a fehér lepelt s egy gyermek fekete kezét, amint mohón kenyér után kap? Abban a pillanatban kelt fel, ha órák teltek is el közben, – és kiment. Véróceán borította az aszfalton az Amazonas torkolatát ; a kapu hason feküdt, a kerztés elköltözött az utcára barrikádnak. Wazek Adolfból az Adolf helyét fekete lyúk foglalta el. A második órafedélkattintástól a fogaskerekűig másfélperc az út.

Mindezt tudta, de nem látta már, olyan régen így volt.

Attól a pillanattól kezdve, mikor tapinthatóan megszülte a borzalom saját gyilkosát : a félelmet, többé semmi sem volt félelmetes. Súlytalanul, vakon ment előre. Sikoltások röppentek utána.

– Ütközet van odakint!

– Megőrült?

– Az intézetbe megy, a műszerek miatt!

– Magát mentse most!

– Hasaljon le!

Egyetlen hangot sem hallott. Teljes, süket, hangtalan csöndben ment előre. Felfelé. A hegyen fehéren, csuszamlósan ült a hó. Az intézet épülete lángolt a hegy tetején. Szemét vakon szegezte a fény felé. S ment, mászott, kapaszkodott előre. Felfelé. Az ütés, ami a lábát érte, alig fájt. Csak a hallását adta vissza. De nem azt a hangot hallotta már, ami lábáról ütötte le. Egy lövedék surrogott el a füle mellett. Hanyatt feküdt a hegy árkában. Feje megcsuklott. Odafönt, az intézet tüzétől elhalványulva, rőten pislogtak a csillagok.

Idelent Bulyba Tárász kozákserege vágtatott előre, a mélybe, le az úttalan hegy úton. Lobogott a lovak sörénye, dobbanó lábak röpültek, hold alakú patkó hullajtott csillagesőt. Andrij üvöltött a horkanó ló hátán. Osztáp ugratott át az árkon s ezer és százezer Osztáp rikoltott, száguldott, viharzott, robbant előre. A fehér fal ott feküdt alatta. Rajta feküdt a falon. Nem kellett kitérdepelnie. Féllába átröpült egy hóbafulladt törpe bokron. A hó kéken csillogott. Arra akart gondolni, hogy mindez, egy árnyalattal sem változtatja meg, valahonnan az űrből, egy testvér bolygó távlatából nézve, földgolyónk békésen csillogó, kék színét. De nem gondolta már végig. Nem gondolt semmire. Még hallott gey surrogást. Még látott egy robbanó csillagot. Kitárt karral kapott feléje, hogy megragadja. Szeme mozdulatlanná meredt. És akkor megállt fölötte a pillanat.

Csak két karcsonkról lehetett megtudni, hogy az útárokban heverő, véres hústömeg emberé volt.

– Kotorja össze! – szólt egy férfi, ide a gödörbe. – De ne fogja meg kézzel, hallja. Lapáttal hányja be. – Ezt is keresheti az anyja, vagy gyereke, vegy kije volt, – mondta a másik. – Írás, semmi, sehol?

A társa, néhány méterrelé odébb, egy szétterült, szétrepedt tárcára lelt. Átkutatták, azután, mert más emberroncs nem volt közvetlen közelben, megegyeztek benne, hogy az a két kar gazdájáé lehetett. A tárcáben egy félbe szakított levélborítékon egy névből ennyi volt olvasható: dr. Kerekes.

 


 

Vissza a Tartalomhoz

 

 

 

 

makkai adam

© Makkai Ádám - Adam Makkai, 2008-2014

Official website of Adam Makkai - Makkai Ádám honlapja

Worked: University of Illinois at Chicago, Professor of Linguistics. Was born in 1935 - Budapest (Hungary). Currently lives in Waianae, Hawaii.

Szül: Budapest, 1935. dec. 16. Kossuth-díjas magyar költő, nyelvész, műfordító, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora.
Makkai János és Ignácz Rózsa fia. Jelenlegi lakhelye: Waianae, Hawaii. Felesége: Arany Ágnes.


 

 

 

 

Kortárs magyar irodalom, nyelv, vers, műfordítás, író, költő, költészet. A honlapot készítette és gondozza: BDK Kárpátalja | más oldalai: teraszbeépítés budapest | seo magazin | | Hirdetett oldalak
| első
google hely - seo weboldal optimalizálás | hány magyar él Kárpátalján, Ukrajnában? || hogyan kell: honlap keresőoptimalizálás - linképítés | weboldal keresőoptimizálás árak | tömegesms kampány