Makkai Ádám

Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban

avagy a „népszerűség” mint a politikai diszkrimináció ragacsos jelzője

Korunk, Kolozsvár, 2004. december

 

A jelen írás nem lehet kimerítő és „tudományos igényű”, ám egy részletesebb és idézetekkel alátámasztott, hosszabb, nagyobb igényű, készülőben levő munka tervrajzának remélhetőleg beillik Ignácz Rózsa halálának 25. évfordulója alkalmából.

Tudni kell, hogy Ignácz Rózsa (mostantól I.R.) színésznőként kezdte magyarországi pályafutását. Történeteit elmesélte elbűvölt hallgatóinak, helyesebben inkább eljátszotta. Erdélyi rokonai biztatására kezdett el írni – ebben jelentős szerepe volt Makkay Domokosné Bitay Lilinek, de később Tamási Áronnak is. I.R. jó néhányszor közölte egy-egy darab szerzőjével, lett légyen az maga Tamási avagy későbbi igaz jó barátja, a Homoróddarócon született Török Sándor, hogy ezt vagy azt a részt nem úgy mondaná, ha ő írta volna a darabot. „Akkor írd meg te!” – felelte Tanmási Áron egy cinikus, felindult pillanatában, és I.R. neki is veselkledett a színdarabírásnak. Ezer hold pipacs lett a címe a darabnak. A két főszereplő Ajtay Andor és Tolnay Klári volt, bemutatták Budapesten 1933 őszén. Anyám saját elbeszélése szerint az első felvonás kitűnőre sikerült, a második gyengébbre, a harmadik felvonás vontatottan haladt, és a negyedik végén már igen gyéren hullott a taps. A baloldali lapok, mint a Kis Újság, kikezdték szüleimet, mondván: „Ha a Makkai János fele olyan tehetséges volna, mint a baloldali felesége, az volna a szép.”

Az Ezer hold pipacs ugyanis a bevetetlenül maradt füldekről szólt egy gazdag földbirtokos család életében, s mint ilyent, a „haladó szellemű” baloldali városi értelmiség a feudalizmus ostorozását látta benne.

Az Ezer hold pipacs bukását letargikus szünet követte, majd I.R. rájött, hogy éppen színészi múltja miatt nem a színdarab maga lesz az ő műfaja, hanem a regény. (A színészi látásmód ugyanakkor végig meg fog maradni regényeiben, főleg a realisztikus, sokszor tájbeszédet jelző dialógusokban. Ezt ő maga is megírta Ikerpályáimon című művészi önéletírásában.)

Első regénye, az 1937-ben megjelent Anyanyelve magyar (Dante kiadó, Budapest) tizenhat kiadást ért meg, s megjelent ifjúsági regény formájában is. Mi volt ezen első regény sikerének oka?

Az, hogy valami váratlanul újat hozott az Erdély elvesztésének trianoni fájdalom-irodalmába. Nem sírt, nem jajgatott, nem kiabálta, hogy „mindent vissza!”, ellenben reálisan ábrázolta a magyarok életét Kolozsvárott a román uralom alatt. „Ha kell, elmegyek munkásnőnek… de itt maradok” – mondja a regény hősnője a kötet végén. – „Emberek élnek itt is, ott is…” Hovatovább egy kis zsidó lányt azért vernek meg a vasgárdisták, mert magyarul beszél. Vagyis I.R., aki Magyarországot „második hazájának” tekintette, és mindvégig erdélyi maradt, nem óhajtott beállni az irredentisták sorába, mert ezt túl olcsó megoldásnak tartotta. A regényt lefordították olasz nyelvre Una della minoranza címmel, s mire négy újabb erdélyi tárgyú kötete, a Született Moldovában, a Rézpénz, a Keleti magyarok nyomában és a Levelek Erdélyből megjelent, I. R. helye biztosítva volt a magyar irodalomban.

Akkori „népszerűsége” egyszerűen nagy olvasottságot jelentett. Ugyanilyen „népszerű” volt Balzac vagy éppen Dosztojevszkij a maga korában, minthogy egyiknek sem volt az a célja, hogy untassa az olvasókat. Például a ma roppant „népszerű” (azaz sokak által olvasott) két magyar írónőt, Jókai Annát és Szabó Magdát említhetném meg. A különbség e három író között az, hogy I.R. regényei „mesélősebbek” és „látványosabbak”. Sokan ezt a Jókai Mór-Mikszáth Kálmán-i hangvételt vetették I.R. szemére, amikor regényeit a „lektűr” szintjére rangsorolták, későbbi, ma is alig ismert nagy fiókregényei ismeretének híján. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Még 1943-44-ben írta meg az Urak, úrfiak című regényt, mely a magyar könyvkiadás államosítása előtt éppen hogy megjelenhetett 1947-ben, (Ne felejtsük el, hogy ez csupán tíz esztendő az Anyanyelve magyar megjelenése óta.) A Fővárosi Kiadó jelentette meg a Mámoros malom című kisregénnyel együtt, mely a somogyvámosi cigányság életéről szól a második világháború utáni években. A név című novella, mely I.R. új, lélektani-realista hangját mutatja be, a Mámoros malommal egybekötve jelent meg, és így majdnem teljesen elsikkadt. (Lásd első újra megjelenését ebben a kötetben.)

Az államosítás után I.R. is indexre került Jékely Zoltánnal és másokkal együtt, akik majdnem tíz évig műfordításból tengődtek. A Forradalom előtt két évval jelent meg I.R. fordításában az Örvény felett, Mihail Sadoveanu elbeszéléseinek remekbe sikerült magyar fordítása.

Igaz író nem tudja abbahagyni az írást és a társadalombírálatot. I. R. is ezt tette Ünnepi férfiú és A vádlott című hallgató „fiókregényeiben”. (Az előző végre megjelent 1990-ben a Püski Kiadónál, az utóbbit a Tertia Kiadó jelentette meg 1999-ben, legutóbb a ProPrint kiadó adtka ki Csíkszeredán.) Mindkettő halált megvető hadüzenet Sztálinnak – egy nő részéről.

Egy abszolút ellenállást tanúsító fiókregény, mely a megjelenés leghaloványabb reménye nélkül készül titokban, éjnek éjszakáján, nem számíthat semmiféle közönségsikerre. Az Ünnepi férfiú, Szent László regénye, annyira fellelkesítette Kodolányit, hogy hosszú levélben üdvözölte I.R.-át, és közölte vele, hogy most, 1951-52-ben lett nagy íróvá. (Lásd e köteben.) Sajnos a kritika ma sem ismeri, nemigen foglalkoznak vele. Akkor lett volna szenzáció, ha akkor jelenik meg, amikor ezért tíz év Recsk, Márianosztra vagy éppenséggel halálbüntetés járt volna.

A könyvet végképp nem a szórakozni vágyó nagyközönségnek írta. Megértéséhez alapos felkészültség kell. Szent László alakját keresi a múltban, a jelenben s a jövőben, interjúk formájában. Leírja, hogy egy nőt hogyan erőszakolnak meg az oroszok, amiről az jut eszébe, hogy Szent László lovagi törvényt hozott a 13. században úton járó nők védelmére. Különféle műfajok keverednek a kötetben a posztmodernen is túltevő merészséggel.

1990-ben Szabó Magda kommentálta a chicagói Szivárványban mint „könyvkiadásunk ünnepi eseményét” (lásd a kritikát ebben a kötetben.)

Még veszedelmesebb kötet következik: az 1952-53-ban írott A vádlott. A regény lényege, hogy a szocializmus nem toldozgatható-foltozgatható, hiszen szép az eszme, és csak a megvalósítással van baj, hanem az egész rendszer úgy borzalmas és elvetendő, ahogy van.

Egy deklasszálódott elemekből álló társaság szökési kísérletet tesz Jugoszlávia felé, de a hét szereplőből csak négyen jutnak át, egyikük, az író, marad, egy meghal, és egyet elfognak. A hátramaradt író elkezd nyomozni barátai sorsa felől, de a szocialista materializmus világában nincs igazi hír, és nem lehet megtudni az igazságot. A Szent Lajos király hídjára emlékeztető, de azzal korántsem azonos módon az író (Kalotay Ákos) elhatározza, hogy a jellemek ismeretében megírja, kivel mi történhetett. A kötetet Jókai Anna ajánlása vezette be 1999-ben, s az első kiadása hamarosan elfogyott, a második előkészítés alatt áll. (Jókai Anna ajanlását és az én előszómat lásd e kötetben.)

Az 1956-os Magyar Forradalom hatalmas vízválasztó volt minden magyar író életében. Az Irodalmi újság forradalmi számában jelent meg Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című emlékezetes verse, valamint Németh László „Emelkedő nemzet” című írása, mely még a szovjet csapatok november 4-i támadása előtt arra szólította fel a magyarokat, hogy „ne legyen ebből ellenforradalom”. (Értsd: gyárat, földet vissza nem adunk stb.) Németh Lászlónak ez a provokatív és sokféleképpen értelmezhető kijelentése serkenthette a Kádár-rendszer irodalompolitikusait, hogy a Forradalom leverése után kiküldjenek egy nyakkendős úriembert, aki végiglátogatta az összes magyar írót. Csak épp egy nyilatkozatot kellett aláírni, mely arról szólt, hogy az 1956-os magyar felkelés kapitalisták szította ellenforradalom volt, mely meg akarta dönteni a törvényes szocialista államrendet.

Majdnem mindenki alá is írta, kezdve magával Németh Lászlóval, aki az „ellenforradalom” szót elültette a köztudatban, de ugyanúgy aláírta Kodolányi János és Tamási Áron is. A tisztelt látogatót felhatalmazták, hogy életműszerződést, az állami TV-ben való szereplést ígérjen minden valamirevaló magyar írónak, aki hajlandó volt „ellenforradalomnak” minősíteni az 1956-os Nemzeti Felkelést. Több órán át kapacitálta I.R.-t is az aláírásra, de I.R. – a tőle megszokott rebellis módon – annak idején a nyilasokat is elküldte a sóhivatalba, amikor 1944-ben felszólították, hogy írna egy regényt Horst Wessel német náci hősről – „nem”-et mondott, mert ő „másképp látta” az események lezajlását. A hivatalos látogató mélységes sajnálatát fejezte ki, és közölte, hogy nem lesz sem életműszerződés, sem tévéjátékok bemutatása, „magát akkor legfeljebb ifjúsági szinten engedik majd működni”.

I. R. saját története szerint még egy magyar költő utasította el a megalázó aláírás elfogadását – s ez Sinka István volt.

Na már most I.R.-nek meg kellett élnie valamiből. Egyetlen fia, aki én vagyok, még 1956-ban elhagyta az országot, férje, Kotsis Lajos építészmérnök igen szerényen fizetett állami állásban tengődött. Emlékezetében ott dübörgött az Ünnepi férfiú és A vádlott a maga legérettebb, legkiforrottabb politikai lehetetlenségével. I.R. tehát elkezdett mesélni, ifjúságinak álcázott, ám valójában igen ravasz szinten.

Első 56 utáni kötete Az utolsó daru átsiklott a cenzúrán. A könyv arról szól, hogy a „schwarz-gelb” osztrák pandúrok hogyan körözik a 48-as szabadságharc bujdosóit, s hogy egy azelőtt fogságban tartott darumadár hogyan menti meg gazdája életét, mikor eldugja annak egykori honvédsapkáját. Ez az 1956 allegóriájának számító kötet rendkívül „népszerű” volt, és teljes joggal, ugyanis arról beszélt, amiről hatóságilag tilos volt egyetlen szót is kiejteni.

Ugyanez játszódott le a Torockói gyász esetében is, mely – annak ellenére, hogy „tizennégy éven felülieknek” ajánlódott a Móra Kiadó által szerkesztett hátsó címlapon – négyszer is elkelt, méghozzá mindegyik esetben harmincezres példányszámban. A felnőttek, akik ebben a műben még inkább 1956 allegóriáját látták, cinikus mosollyal, vállat rándítva mondogatták: „Elmúltam tizennégy, olvashatom…”

A regény a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a bányászoktól a város királyi szabadságlevelét, majd a feleklés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a felkelőket. A regény „Kriza Katalin naplójába” van ágyazva, mint keretbe. (2004. október 2-án Torockószentgyörgyön színpadra alkalmazva bemutatták a helyi fiatalok a kultúrotthonban, Rákóczi Ferenc szabadságharcának 300. évfordulóját ünnepelendő. A regény könyv formájában újra kapható a budapesti Püski Kiadónél, mint I.R. más művei is.)

Ugyanezt az allegórikus ellenállási vonalat követi az Orsika című, a török hódoltság korában játszódó regény, melyben egy janicsár megtudja, hogy ő magyar, és visszatér népéhez. Ahogy a Kádár-rendszer egyre „puhult”, I.R.-nek is egyre tágabb teret adtak a publikálásra. Már halott volt az 1979-es autóbusz-szerencsétlenség következtében, amikor megjelent a Hazájából kirekesztve című Mikes Kelemenről szóló igen érdekes írás, melyben az az ifjúságinak éppen nem nevezhető „irodalom”, hogy a képzeletbeli nagynéni válaszol Mikes Kelemennek, mint ahogy a Torockói gyászban is az a csöppet sem ifjúsági szinten írott befejező rész, melyben Rabutin generális beszámol nagynénjének, az „irodalmi szalont” feltalált Madame de Sévignének a „helybeli vademberek furcsa szokásairól“. (Ez a rész annyira tele van francia szöveggel, hogy külön szószedetet kellett adni hozzá.)

Bajban is volt a hazai irodalmi „establishment”: milyen író is ez az Ignácz Rózsa? Futtatni nem lehetett, hiszen elutasította az „ellenforradalomról” szóló aláírást, elhallgattatni teljesen értelmetlen lett volna, hiszen könyvei tízezrével fogytak, s bár a dotált állami kiadás korában minden kötet eleve veszteséges volt, I.R.-t nem lehetett egyáltalán nem kiadni. Hát kitalálták, hogy ő a „népszerű” írónő. Ez afféle kegyeskedő lesajnálás volt a rendszer részéről, ugyanakkor nem egyenesbe menően sértő, csak hát éppen nem is méltányos. A kérdést mind a mai napig nem döntötte el senki: kihez képest „népszerű író” I.R.? Miért kevésbé nepszerűek az államilag futtatott írók? Illés Béla, Oravecz Paula, Fehér Klára, Sarkadi Imre – hosszú nagyon a listája a hivatalosan elismert „jeles íróknak”, akiket alig-alig olvas ma bárki.

Volt I.R.-nek egy alapvető mondása – a Bibliából vette –, és a sírjára is ezt írtuk: „Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.” Ő úgy érezte, hogy a magyar néphez tartozik, bárhol is lakjanak, s bármely állami fennhatóság alatt.

Aki pedig tudatosan a népéé, az nem is szégyellheti, hogy ő „népszerű”.

 

Makkai Ádám

 


Vissza a Tartalomhoz