makkai adam


• Enter (english)
• Belépés (magyar)


• Pályafutásom
• Curriculum Vitae
• Rólam és műveimről
• Interjúk velem

• Új írások
• 
Publikációs listám
• Munkáim
• Cikkeim

• Kiadónk neve
• Története
• Kiadványaink
• Terveink


• Fotók
• Életrajza/pályája
• Festményei
• Könyvei


• Ignácz Rózsa

 

Makkai Ádám:

Ignácz Rózsa és a hallgatás évei

egy hiedelem margójára előszó helyett –

Előszó a Születésnap körül c. könyvhöz

 

Elharapózott egy hiedelem mind Magyarországon, mind idekint az emigrációban, hogy nem születtek jelentős művek 1949 és 1957 között, s minden írás, mely méltó arra, hogy nyomdafestéket lásson, már régen megjelent.

Nem így van,

Erről a korszakról csak torzítva lehet ma még otthon írni, mint Bacsó tette azt A tanú című könyvében, melyben e nyolc esztendő borzalmai oly nevetségesen jelennek meg az olvasó előtt, hogy azzal már a borzalmuk is nagyot enyhült. Sok mindent el lehet így felejttetni az emberekkel. Vagy vegyünk egy másik példát, Karinthy Ferenc Budapesti ősz-ét. Ebben egy aránylag szenvtelen kívülálló mondja el mit lát a Forradalom alatt, itt is, amott is lát utcai harcot, de mindennél jobban érdekli a saját szerelmi élete és az apjával való leszámolás. Sikeresen agyon is lövi apját, mikor az egy ÁVH-st akar felkoncolni. Vagyis: a regény hőse ösztönös reflexszel a rendszer mellett foglal állást és elítéli a túlzó 56-os forradalmárokat. Ez teszi politikailag lehetségessé ezt a regényt, a Kiadói Főigazgatóságnak nevezett Cenzúra Osztály ezért jelentette meg a Magvetőnél. Karinthy korábbi párttagsága és a tény, hogy valamikor egy Budapesti tavasz című regényben nagy óvációval fogadta a felszabadító szovjet katonákat – filmen játszották Darvas Iván és Gordon Zsuzsa, láttam – alkalmasint segíthetett hitelképesítésében egy olyan írónak, aki 1956-ban a rádióban felszólalt, hogy az orosz csapatok vonuljanak ki, és a pártból is kimaradt.

Vagyis vannak akik azt hiszik, hogy otthon már mindent meg lehet írni, és hogy Magyarország nyugati-típusú paradicsommá vált. Kétségtelen, hogy gazdaságilag ma Magyarországon jobb a helyzet, mint a környező szocialista országokban. Ha valaki ma Bukarestből vagy Varsóból Budapestre megy – külön engedély kell hozzá, a sima szocialista útlevél nem elegendő – akkor az valóban Párizsban képzeli magát. Van hús, van kenyér, van téli szalámi, és a Hilton szállóban, közvetlenül a Mátyás templom mellett, kaszinó működik, ahol nyugatnémet márkákért próbálhat szerencsét az, akinek külföldi útlevele – és gyomra – van az ilyesmihez.[1]

Amiről sem Bacsó, sem Karinthy nem beszél – mert egyszerűen nem beszélhet – az annak a felderítése volna, hogy voltaképpen mi vezetett 1956-hoz? Mit érzett és gondolt a magyar nép zöme a „Fordulat Éve”, 1948-49 és 1956 között? Szerették Rákosi Mátyást? Őszintén sírtak-e a színészeink, mikor Sztálin halála alkalmából gyászruhában zokogtak a Nemzeti Színházban, mesterségesen teletömött nézőtér előtt?

A nagy magyar „Hallgató Írók” mind megszűntek hallgató írók lenni, könyveik megjelentek. A korszak alkalmasint legnagyobb magyar írója, Kodolányi János, ezekben az években írta az Én vagyok, és az Égő csipkebokor, és más nagy műveit a megjelenés legkisebb reménye nélkül. A forradalom után azonban – erről konkrét tudomásom van, mert Ignácz Rózsa részletesen előadta egyik amerikai látogatása során – a Párt kiküldött egy-egy embert az írókhoz, hogy aláírasson velük egy nyilatkozatot, miszerint 1956 ellenforradalom volt, mely meg akarta dönteni a törvényes szocialista államrendet. Életmű szerződést ajánlottak azoknak, akik ezt hajlandók voltak aláírni, rendszeres szereplést a magyar televízió műsorában, József Attila díjat, Kossuth díjat. Ignácz Rózsa egyike volt azon kevés magyar íróknak, akik udvariasan elutasították ennek a nyilatkozatnak az aláírását. Az ember ott ült 4 órán át és könyörgött neki, ne vágja el a karrierjét. Mondta, hogy mások is aláírták már… Németh László is… Kodolányi László is… Anyám csak szelíden ingatta a fejét, és azt mondta, hogy ő nem úgy látta, s ezért lelkiismerete nem engedi, hogy ezt a nyilatkozatot aláírja.

Ezért eshetett meg, hogy őt csak félig rehabilitálták.

Aki túl jó író volt ahhoz, hogy elhallgattassák, de ugyanakkor túl karakán, és túl magyar ahhoz, hogy futtassák, azt leminősítettég ifjúsági íróvá. Ezért jelent meg annyi Ignácz Rózsa regény a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál – 14 éven felülieknek! mondja a gondos fülszöveg – és csak elvétve egy-egy a Szépirodalminál. Valahányszor egy Ignácz Rózsa könyv megjelenik Magyarországon, az egy hét alatt biztos, hogy el is kel – többnyire csak pult alatt lehet venni, vagy vidéken. Mindegy, hogy 28 000 vagy 45 000 példányban adják ki, az emberek elkapkodják. Az sem zavar senkit, hogy rá van írva, hogy ez 14 éven felülieknek szól – vállat rándít rá a vevő és azt mondja: elmúltam 14, olvashatom. Kétségtelenül a Torockói gyász a legkiemelkedőbb ál-ifjúsági regény az 1956 utáni magyar irodalomban, ki kellett többször is adni igen magas példányszámban.

Négy nagy regénye van Ignácz Rózsának, mely nem jelent meg még sehol, sem külföldön, sem Magyarországon. Az első ez, amit most a kezében tart, A születésnap körül. A második az Ünnepi férfiú, Szent László regénye. Megjelent pár kiragadott részlet belőle a Vigilia hasábjain, és esetleg szóba kerülhet, hogy a református sajtó osztály kiadja egészében. Amerikában most fejeztük be a szedését. A harmadik nagy regény – talán a legjelentősebb e három között – A vádlott. 1984-ben, Orwell évében fog kiadásra kerülni.[2]

Több mint 18 esztendeje birtokomban van mind a három könyv egy negyedikkel együtt. (Ez utóbbinak az a címe, hogy Füsthöz hasonló okból és hazai megjelenésre íródott, de elutasították. Egy disszidáltról szól, aki ki meri mondani, hogy neki nincs honvágya!) Nagy dilemmában voltam – s vagyok–, hogy ki merjem-e adni ezeket a könyveket? Ha nem adom ki őket, meghamisítom a szerző arculatát, hagyatékát, filozófiáját, szókimondó őszinteségét és társadalombíráló tehetségét véka alá rejtem. Ha kiadom: magamra vonom a Rendszer nemes haragját. Az 56-os „huligánból” nagy kínnal „külföldi hazánkfiává” puhult egyén, akiből már publikált szerző is lett – igaz, hogy csak egy pár vers erejéig egy kollektív antológiában, de mégis – most visszaminősül első számú közellenséggé? Megint nem lesz vízum, mint ahogy nem lehetett 14 évig, 1956-tól 1971-ig? S utána is csak mennyi kínnal, aggodalommal, belügyminisztériumi látogatással, felszólítgatásokkal, hogy ide meg ide írhat, de ha a Nemzetőrbe ír, ne próbáljon megint ide bejönni, stb.

Talán gyógyíthatatlan optimizmusommal tudnám legjobban megmagyarázni, miért szántam el magam erre a lépésre. Bízom abban, hogy azok, akik ma vezető pozíciókban élnek otthon, és ugyancsak megszenvedték a Rákosi-Sztálinizmus börtöneit, mint például Aczél György, a magyarországi kultúrpolitika leghatalmasabb embere, talán csak belátják, hogy ez az Ignácz Rózsa féle hallgató irodalom elsősorban igaz, másodsorban becsületes, s harmadsorban kiváló próza, s hogy e három erény ritka párosulása kultúrbűnné tenné e művek mesterséges elhallgattatását. Ezek is szerves részei a szerző életművének. Végtelenül sajnálom, hogy nem belülről kritizál, a privillégizáltak páholyából, ahonnan előbb-utóbb mindig szabad volt egy kis ártalmatlan feleselgetés. Ignácz Rózsa nem így írt.

Ellenálló alkat, társadalombíráló. Mint gyermek, 1909-ben született Kovásznán, Erdélyben, átélte Trianont, Erdély elvesztését, a menekülést. A királyi Romániában érettségizik Kolozsvárott, magyarul, és románul persze. Erről szól első nagysikerű regénye, az Anyanyelve magyar. Soha nem volt vad irredentista, nem kiáltotta a farkasokkal, hogy mindent vissza! mindent vissza!, hanem azt nézte realista látásmóddal, hogyan élnek az emberek Erdélyben. Maró gúnnyal tudta bírálni saját osztályát, a Magyarországra menekült erdélyi értelmiséget, mint tette azt az Urak, úrfiak című regényében, melyet 1943-44-ben írt s amely csak 1947-ben jelenhetett meg igen kis példányszámban..

A híres 1956 utáni nyilatkozat alá-nem-írás után többször kapott udvarias unszolást, felszólítást, meghívást, hogy ezt a regényt pedig ki kellene adni, mert hézagpótló irodalomtörténeti jelentőséggel bír, valamint színháztörténeti jelentőséggel.

Vonakodott, nem sietett jóvátenni a nyilatkozat alá-nem-írását. Hátha árt vele az erdélyi magyaroknak? – Nem szeretek legyőzöttekkel viccelődni! – mondta egyszer Chicagoban.

A Magvető igazgatója, Kardos György, magas helyről való felkérésre reagálva, 1979-ben meglátogatta anyámat lakásán és hosszú rábeszéléssel elérte, hogy az idős, 70-ik életévét betöltött író kötélnek állt: jó, mondta, jelenjék meg újra az Urak, úrfiak.

Támolyogva, mintegy révületben járta a város utcáit ettől a naptól fogva.

1979 szeptember 24-én reggel 8 órakor, a Budafoki út és a Schönherz Zoltán utca sarkán halálra gázolta egy autóbusz. Az Urak, úrfiak javítását én végeztem el a szerző jegyzetei alapján és a szerződés szellemében otthagytam Kardos György asztalán. Kereken négy esztendő telt el azóta, de a könyv csak nem tud megjelenni. Hol papír nincs, hol a keret változott meg, hol krízis van a Magvetőnél, mert Kardos fia főbelőtte magát apja volt szolgálati revolverével az irodában, a Vörösmarty téren, ahol Kardos György irodája van. Ezen a végtelen szomorú emberi tragédián csak megdöbbenni lehet – álmélkodni lehet esetleg azon, hogy egy magyar könyvkiadó igazgatójának mitől s honnan van szolgálati revolvere, s ha van már, miért tartja azt az irodájában? A legőszintébb emberi részvéttel tudom csak elgondolni egy apa érzéseit, akinek a saját gyermeke öngyilkosságot követ el. Mindez nehezen magyarázza azt, hogy az Urak, úrfiak még mindig nincs a piacon,[3] és nincs kezemben az az életműszerződés, amelyről már több szó esett budapesti látogatásaim alkalmával.

Mindebben lehet valami sors-szerűség is.

Lehet, hogy mindennek így kellett lennie. Lehet, hogy az Urak, úrfiak sorsa változatlanul az, hogy senki se tudjon róla, és lehet, hogy az igazi társadalom bíráló Ignácz Rózsát – anyámat – nekem kell felmutatnom itt, az emigrációban.

Nehéz szívvel, szinte a kétségbeesés határán írom e sorokat. Hiszen jóindulatú naiv emberek vagyunk, mi amerikai magyar írók, akik oly boldogok vagyunk, ha otthon egy sorunk megjelenik, vagy ha valaki leírja a nevünket. Nem hiúság ez és végképp nem anyagi előnyök hajszolása. Egyszerűen arról van szó, hogy a magyarság zöme otthon él, s ezért az irodalom java – mind íróban, mind olvasóban – szintén otthon van, s az ember vágyik arra, hogy tudják, hogy ő létezik. Ennyi volna tehát a hívság bűne.

Ez a kétes értékű otthoni megjelenést hatalmasan túlszárnyalja azonban az igazmondás kötelessége, annak a tudomásul vétele, hogy egy író kiadatlan szövegei az ő magántulajdonát képezik, személyiségének és arculatának lelki tükrei. Még akkor sem volna jogom fiókban hagyni ezeket a könyveket, ha csak ismerős vagy távoli rokon volnék, olyan, akinek nincsenek irodalmi tevékenységei sem itt kint, sem odahaza. Helyzetem ezért rendkívül komplikált. Nemcsak a fia vagyok, hanem magam is vétkes vagyok a betűrovás kórjában, hovatovább apám is írt, s még vagy egy fél-tucat Makkai, elsősorban Sándor, a volt kolozsvári püspök és fia, László, a történész. Tehát akár szeretem e szerepet, akár nem, a családnak is tartozom: ezek vagyunk mi, mélyen tisztelt Tarnóc Elvtárs, Kiadói Főigazgató, elnézést, nem tehetek róla, nem én választottam a szüleimet és a káderlapomat.

Ha ezen művek amerikai megjelentetése provokáció, akkor csak egy közismert gimnazista mondattal felelhetek: Tanár úr kérem, ez a verekedés úgy kezdődött, hogy végre-valahára nekibátorodtam, és visszaütöttem…

 

Miről szól ez a kis 110 oldalas könyv?

Arról, hogy mit beszél Budapest népe Sztálin apánk, a Népek Nagy Barátja, a Fényhordozó, stb. 70-ik születésnapján. Mit mond a házmesterné a kollektívába szorított építészmérnők feleségének? Mit mond az érettségiző diák, aki disszidálni akar, mert nem lát jövőt maga előtt? Mit felel erre a főhős – Fia Tamásné, született Kopra Mária – akinek a férjét a nyilasok ölték meg, a bátyját meg a Donát-féle összeesküvés miatt 1949-ben, a Felszabadítók? Mit mond az államosítás előtt álló kis fűszeres és a felesége a vevőknek? Mit mond a volt híres színésznő a Titkárnak – volt barátjának – aki ma is pozícióban van? Mit beszélnek az emberek az utcán és a kocsmában? És így tovább.

Korrajz. Vázlat. Vázlat egy letűnt korról – mint a szerző írja – s mindez Krúdy Gyula – kedvenc írója – szellemének ajánlva.[4] A könyv 1951-52-ben keletkezett A vádlott és a Szent László regénnyel egyidőben, a fióknak, mit sem törődve az aktuális megjelenés lehetőségével.

Minden sorára emlékszem még ma is.

Én gépeltem, 15 éves fejjel.

Minden alakja igaz, egyik sem kitalált. Mindenkiről pontosan tudom, melyik álnév kit takar, és mely három női alak ötvözete adja ki az akkori Ignácz Rózsát, aki 40-41 évesen írói ereje és stílusa teljében, kénytelen volt fiók-műveket írni.

Azt is tudom, hogy ez a könyv nem úgy reakciós, ahogy ezt a jobboldal szeretné, és nem úgy és nem annyira népi demokrácia párti, mint azt a Szervek szeretnék. Ez egy alkatilag megmásíthatatlan ellenálló típusú író iszonyúan kemény és tömör vázlata, karcolata egy rémséges korról, amelyről a Szervek és a Hatalmasok is éppúgy tudják, mint mi itt, hogy az rémes és borzasztó volt.

Letűnt ez a kor valóban?

Sosem jöhet vissza?

Valóban rendben áll a szénánk a Keleti Blokkon belül, a szélárnyékos oldalon? Kistőkés magángazdálkodással kísérletezni engedélyezett hazánkban elérhetjük-e, hogy egy ilyen könyv megjelenhessék 100 000 példányban? (Nem ártana végre egy kis nyereséges könyvkiadást művelni a sok államilag dotált könyv után, melyek nem kelnek el, csak állnak a raktárakban.) Mit reszkíroznának a Szervek és a Kiadói Főigazgatóság? Egy Letűnt Kor ábrázolásától nem fog újabb forradalom kitörni és a nép zöme sem fog disszidálási kísérlethez kezdeni, a Szabadság Szobor – a néven is nevezett Kisfaludy Stróbl Zsigmond műve is – ugyanúgy fogja tartani az olajágat Kelet felé, mint most. A Rendszer csak azt igazolná, hogy nem fél szembenézni a SZEMÉLYI KULTUSZ-nak nevezett korszak borzalmaival, a SZTÁLINIZMUS-sal, hogy túljutott a bosszúállás stádiumain, hogy elolvasták Lenin híres könyvét, mely szerint a baloldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége.

Mekem teljesen tiszta a lelkiismeretem.

A CSENGŐFRÁSZ és KREPPAPíR helyett most a VíZUMFRÁSZ kórjában szenvedő emigráns társaimnak meg azt mondanám: folytatni kell a dialógust, feltétlenül és minden áron, rugalmas elszántsággal, amíg 1956 megszűnik tabu-téma lenni otthon, és józanul, a közös érdekekekt nézve, mi is beleszólhatunk abba, hogy hogyan is lép be Magyarország a 21-ik századba.


 

[1] Mindez a „rendszerváltá” előtt íródott majd egy évtizeddel. Manapság nagyon más a helyzet.

[2] A vádlott, A születésnap körül megjelent Csíkszeredán a ProPrint életmű sorozatában, az első Budapesten is két alkalommal (a Tertia kiadó majd a Mundus kiadó gondozásában, az Ünnepi ferfiú-t a Püski kiadó adta ki.

[3] Az Urak, úrfiak végülis megjelent Erdélyben a ProPrint gondozásában.

[4] Nem mintha a kötet mondandóinak vagy stílusának bármi direkt köze volna Krúdyhoz. Az ajánlás oka a kötet korrajz jellegére utal, mint ahogy Krúdy legtöbb műve is „korrajz” a maga nemében.

 


Vissza a Tartalomhoz

 

 

 

 

makkai adam

© Makkai Ádám - Adam Makkai, 2008-2014

Official website of Adam Makkai - Makkai Ádám honlapja

Worked: University of Illinois at Chicago, Professor of Linguistics. Was born in 1935 - Budapest (Hungary). Currently lives in Waianae, Hawaii.

Szül: Budapest, 1935. dec. 16. Kossuth-díjas magyar költő, nyelvész, műfordító, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora.
Makkai János és Ignácz Rózsa fia. Jelenlegi lakhelye: Waianae, Hawaii. Felesége: Arany Ágnes.


 

 

 

 

Kortárs magyar irodalom, nyelv, vers, műfordítás, író, költő, költészet. A honlapot készítette és gondozza: BDK Kárpátalja | más oldalai: laptop honlap budapest | seo bdk | | Hirdetett oldalak
| első
google hely - seo weboldal optimalizálás | hány magyar él Kárpátalján? |elérhető laptop töltő bp x| honlap keresőoptimalizálás - linképítés | weboldal keresőoptimizálás árak | tartalom marketing - webszöveg - laptop