makkai adam


• Enter (english)
• Belépés (magyar)


• Pályafutásom
• Curriculum Vitae
• Rólam és műveimről
• Interjúk velem

• Új írások
• 
Publikációs listám
• Munkáim
• Cikkeim

• Kiadónk neve
• Története
• Kiadványaink
• Terveink


• Fotók
• Életrajza/pályája
• Festményei
• Könyvei


• Ignácz Rózsa

 

Gazda József

 

Gondolatok Ignácz Rózsáról és írásművészetéről

 

Ignácz Rózsa Kovászna egyetlen igazán neves szülötte. A Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület kegyelettel ápolja emlékét. Tartozunk neki ezzel. Hiszen ő is – hányszor és hányszor – hitet tett Kovászna mellett.

*

Ignácz Rózsa két úton indult el. A színészet és a prózaírás útján. Mindkét útról letaszította (volna) a kor. Játszani, a varázs-deszkákra lépni nem (csak) elhatározás kérdése. A kezdeti sikerek után a Rákosi és Kádár Magyarországának már nem volt szüksége rá. Ám az írást – amikor nem lehetett másképp, máshová, asztalfióknak – soha nem adta fel. Működtek a belső mozgató erői. Látott, átélt és megfigyelt mindent, ami népével, nemzetével történt. Meg- és átélte Trianont, a hazájától való megfosztatást, Erdély és az erdélyi magyarság tragédiáját, és az azt követő szörnyű évtizedeket, népe kitaszítását a természetes magyar élet lehetőségéből, iskolái, a magyar oktatás felszámolását, az új román hatalom következetes és cinikus harcát a magyarság ellen, a magyar kultúra ellen, a magyar nyelv ellen. Megélte és átélte Erdély – a szülőföld, a szülőhaza – elhagyásának traumáját, majd a II. világháborút, Pest ostromát, Magyarország újbóli elveszését. És át a kommunizmus rémuralmát, a magyar társadalom, a felső- és középosztály kálváriáját, az ellenük folytatott megsemmisítő harcot, a Rákosi-rendszer minden képzeletet felülmúló kegyetlen diktatúráját, a tiszavirág ideig tartó 56-os ébredést – amikor a nemezt felemelte a fejét -, és az azt követő újabb szörnyű megtorlást, s a lélekpusztító Kádár-korszakot. Kell-e ennél több? Kell-e ennél szörnyűbb valóság? Kell-e ennél lelkeket felkavaróbb, megmozgatóbb kor? „Anyag”, kor- és kóranyag egy író számára? A művészlélek, a nemzet sorsa át- és újraélése képességével született író-lélek figyel, magába szív, lelkébe vesz, s alkotássá gyúrja át, s magán átengedve, lelke minden rezdülését hozzáadva költi regényekké e történéseket, Kora Arcát. Emberi méltóságát, hitét, írói-emberi erkölcsét soha fel nem adta, egyenes gerinccel tűrte a kiközösítettséget, a perifériára lököttséget, a művészetből, irodalomból való ki- vagy félretaszítottságot, a látszólagos elhallgattatást, s a nagy világ előtt való hallgatást, és… És folyamatosan végezte a munkáját, amit sorsa kijelölt számára, a kifele szinte teljesen láthatatlant, észlelhetetlent. Benne volt az alagútban, a Láthatatlanság Csendjében, melynek hogy lesz-e vége, vagy mikor lesz vége tudni, látni Akkor nem lehetett. Ám hitte, érezte, hogy küldetése van, s az igaz embernek a küldetését teljesítenie kell. És ő igaz ember volt, s teljesítette hát küldetését. Dolgozott éjjel-nappal, írt és írt és írt, hosszú időn keresztül – a legszörnyűbb periódusokban – asztalfióknak, de a harcot, az írással való „illegális” harcot úgy sem adta fel. Egész életében dolgozott, s így lehetett a XX. század egyik legtisztábban elkötelezett, mindent látó és mindent tudó, s a valóság, a magyar valóság bemutatásától vissza nem rettent írója. Ő, a gyenge nő erős volt, elszánt volt, határozott volt, semmi nem késztethette arra, hogy a megalkuvások korszakában megalkudjék, a legnagyobb árulások korszakában eláruljon, áruba bocsássa hitét, tollát; a nem lehet és nem szabad korszakában a nem lehetet és a nem szabadot tudomásul vegye. „Kivégzés?” – mondatja Avádlott hősével. „Még nem. Sorrendet tartanak.” És vállalta ő is, ha kell, mert más út nincs számára, ott álljon a sorban. Ott, a kínzópadon. Az állandó veszélyeztetettségben. Amikor még az asztalfióknak szánt írásokat is rejtegetnie kellett. Nem csak a „bűnössége” kivédésére, hanem hogy megmentse őket.

*

Elkötelezett író volt. Igen. Elkötelezett író. Elkötelezettje mindennek, ami magyar. A nyelvnek – a keresztre feszítettnek, mely a szülőföldjén, Erdélyben Reményik Sándor szavaival – hóban virult. És virult, igazán virult, ott az ajkakon oly tisztán csengett. Itt, Erdélyben szívta magába a nyelv varázsát, szerelmesedett bele az anyanyelv igéibe, a tilalom alá helyezett Szép Szóba, a töviskoszorús gyönyörű magyar nyelvbe. Talán ha a Szabadság korlátlan világába, egy „szabad nyelvbe” születik bele, nem érzi át annyira annak gyönyörű, de számára mégis fájó szépségeit. Mélyről feltörő, sokezer éves múltba gyökerező, ezerszer megtöviskoronázott gyönyörűségeit. A hozzá való ragaszkodása több volt egy egyszerű, gondtalan kötődésnél. Az volt a levegő számára a levegőtlenségben, a történelem és a történések sok-sok piszkával fertőzött világába becsempészett, s ott féltve őrzött tiszta levegő volt. Szentség volt, a lélek szentsége! Benne élt, benne szuszogott, hozzá kötődött minden idegszálával, bele kapaszkodott minden gyötrelmével. Mert az volt a mindene neki. Gyötörte az éhe a szónak, és kiküzdötte magának a szó jogát, megküzdött érte, oltárt állított neki, s mindennapi imádsággal áldozott neki.

Szerelmese volt és maradt a szülőföldnek, melyet elhagyott ugyan, de mégsem tudta elhagyni, magával vitte, magába zártan magában hordta, erőt szívott, ihletet kapott a bele mélyre eresztett, megizmosodott, messze szétágazó gyökereiből. Táplálékot merített belőle. És elkötelezettje lett a „másik hazának” is, mely nehéz megpróbáltatásaiban megtagadta őt, akárcsak minden Igaz Gyermekét.

És szerelmes fia, híve lett, maradt a nemzetnek, a megtépázottnak, a két világháborúban megtizedeltnek, a pusztításra, elpusztításra kiszemeltnek. Együtt lélegzett, együtt dobogott a szíve a nemzettel, mely ezer sebből vérzett, s melyhez tartozni – talán épp ezért - szent érzés volt számára. A legszentebb mindenek között. S bár nemzetben gondolkozott mindig, azt „osztálytársadalom” úthengere alá tiportan sem tagadta meg soha osztályát, a magyar középosztályt, melyhez tartozott. Büszke volt származására, s féltve őrizte azokat az értékeket, melyeket értelmiségi őseitől, püspök nagybátyjától, lelkész édesapjától kapott, s a családi légkörben szívott magába. Az ateista országban meg tudott maradni „Isten igájában”. És az embertelen világban, a salak áradatától célba véve is Embernek.

*

Jó lenne az egész ignáczrózsai életművet felmérni, hiszen tartozunk még ezzel neki, tartozik neki a kor, a magyar irodalmi tudat, önismeret. Valójában még nem helyezte az őt megillető helyre a XX. századi magyar irodalomtörténet. Mint ahogy sokakat másokat sem helyezett az őket megillető helyre. Főleg azokat nem, akiket kiközösített a kor, a koruk… Hogy csak néhány nevet említsünk a „besorolásra várók közül”: Szabó Dezső, Sinka István, Kodolányi János, Nyírő József. Ők – egyébként – Ignácz Rózsának is a szélesebb családja. És miért pontosan velük nem teljesíti kötelességét az utókor? Mert – úgymond – „nemzetiek”, vagy: elsősorban a nemzetnek az elkötelezettei voltak. A nemzet sorskérdéseinek voltak, tudtak lenni a megszólaltatói. S Magyarországon – az ország sajátos történelmi körülményei között – ez vált a legnagyobb bűnné. Betelt rajtuk a mondás: mindenki bűnös, aki magyar! És ha ez így van, ők igazán bűnösök voltak. Mert magyarságukat nem tagadták meg soha. Vagy: azt mindennél fontosabbnak tartották. És ellen tudtak állni az árnak. Szembe tudtak fordulni az idők szelével. Ha másképp nem, azzal, hogy megőrizték tisztaságukat. Kevés olyan író volt, aki távol tudta tartani magát a kor szennyétől. És ő ezek közé tartozott.

*

Próbálom megérteni egyéniségét. Az ő külön világát. Írásművészetét. És őt magát.

1. Erdélyi író? Magyarországi író? Azt hiszem jobb csak ennyi: Magyar író! Mégpedig olyan magyar író, aki számára fontos a magyarsága. Fontosabb, mint általában a magyarországi íróknak. Legalább annyira fontos, mint minden, vagy majdnem minden erdélyinek. Tehát ilyen szempontból nézve mégis csak erdélyi ő is. Elszakíthatatlan szálak fűzik a szülőföldhöz. A Kárpátok lábainál az élettel, az életért küszködő véreihez.

2. Talán a legfőbb, legközpontibb, legjellegzetesebb ismérve: az erős magyarság-centrikusság, a mindig, minden művében, szinte-szinte már minden mondatában jelen levő, megmutatkozó magyarság-érzés. Már-már: stílusjegy ez nála! Nézzünk csak néhány könyvcímet. Anyanyelve magyar. Ez az első regénye. Aztán Keleti magyarok nyomában.: Született Moldovában. Vagy – ha ez a cím nem is árulkodik -: az Ünnepi férfiú regény Szent László királyunkról. Regény, mely érinti őstörténelmünket, az ősi magyar hitvilágot, népünk, nemzetünk küldetését. A vádlott a Rákosi korszakban sárba tiport, keresztre feszített Magyarország, s azon belül: a magyar szellem periferizálásának, kerékbetörésének sors-regénye. Az írói kiszolgáltatottság, az írói munka lehetetlenné tételének a regénye. És magyarság-regény a Torockói gyász is, melynek sorai mögött 56 tragédiáját (is) fel vélték a kortársak fedezni. S ha a többi könyveket is számításba vesszük, méltán mondhatjuk, mindenik a Magyar Sors könyve. Ha a miértekre keressük a választ, egyszerű a feladatunk. Magyarságtudata – úgymond – „sajátos körülmények között” alakult ki. Gyermeki értelme az I. világháború éveiben nyílik. Kovásznán, a szinte színmagyar székely tömbben születik, majd mikor lelkész édesapja Fogarasra, a szórványba kerül, akkor nyílik rá szeme a létéért küzdő, veszélyeztetett sorsú, már-már pusztuló magyarságra. Mert a magyarság már a régi Magyarország területén pusztult. Pusztult az egykézésssel, az elszórványosodással, s a szórványokbani felszívódással. S ott, Fogarason érik a megrendítő élmények, román megszállás, nemzeti mivoltunk, nemzeti arcunk, a nyelvünk, kultúránk meggyalázása (az új hatalom tiltja a magyar szót, a magyar éneket, a magyar hagyományok továbbélését). Jön az „új rend”, vízbe dobálják a fogarasi könyvtár magyar ifjúsági könyveit. Az ő Mesteréét, Elek apóét, s dobhatták ott vagy másutt Petőfit, Aranyt, Babitsot! Ilyen volt az új hatalom egyik első megnyilatkozása. Ez a vandalizmus, a szellem, a nemzet Szelleme, annak tisztasága ilyetén való meggyalázása – és hányféleképpen gyalázták meg ezekben a szörnyű időkben a nemzetet – a fiatal lány lelkébe markol. Aztán jönnek az iskolás évek, a magyar nyelvű oktatás fokozatosan zsugorodik, majdnem teljesen meg is szűnik. Egy új hatalom nem a rosszat, a bűnt üldözi, hanem az arcod ellen, a kultúrád ellen, a nyelved ellen kezd kérlelhetetlen harcot. Ignácz Rózsa, aki a magyar kultúra emlőjéből szívja-szívná az életerőt, a táplálékot művészi ambícióihoz, perifériára sodródik, illetve sodródna. Elhagyja hát Erdélyt, ami újabb lelki gyötrelmek kiváltója lesz. És a magyarság-ügy, a magyarság-kérdés is így él tovább benne mint írásművészetének központi problémája.

3. Óriási nagy mesélő, kiváló a cselekmény-szövő, bonyolító alkat. Műveinek legfőbb jellegzetessége a mindig izgalmas, mindig bonyodalmas cselekményesség. Jókai Mór leghűségesebb tanítványa e tekintetben. A cselekményszövéssel feszültséget kelt, sodrást ad, így fejezi ki a gondolatait is. Leköti, egy pillanatig sem engedi lanyhulni az olvasó érdeklődését. Ha kell – mert úgy érzi, erre van szükség – lassítja a ritmust, aztán felgyorsítja, váratlan fordulatokkal teszi feszültté, érdekessé az írásait. A cselekmény tovább-bonyolításáért ha kell új szereplőket visz be, egy-egy új szálat indít el, hogy aztán ennek a révén találjon vissza a régihez. Tud késleltetni – romantikus jegy -, amikor legizgalmasabb a cselekmény, váratlanul megszakítja, s elindul egy másik szálon, azt kezdi bogozgatni, fejleszteni. Ennek következtében: könyvei olvasmányosak, érdekfeszítőek, sokszor idegtépően izgalmasak.

4. Mégis: a cselekmény, a cselekményesség – érzi az ember - nem öncél. Nem akármilyen cselekményt „sző”. Az csak eszköz, a kifejezés eszköze. Az író által látott, tisztán látott valóság kifejezésének eszköze. Mert – hadd fogalmazzuk meg ezt is – Ignácz Rózsa tisztán látó író volt. Látta a magyarság súlyos helyzetét, látta kora szörnyű fonákságait. A kor butító, szellemnyomorító ordasságait, a kommunista hatalom valóság-átfestő mutatványait. S ő mögé látott e szándékoknak. Látta az elnyomó, az erőszakkal híveket toborzó erőt, s ő nem volt hajlandó behódolni – mint annyi sok írótársa – ennek az erőnek. Mert látta az Arcát, látta gyilkos szándékát. S a valóságot írta, a sokszor nyers, kegyetlen valót. Művei: sors-könyvek, sors-regények, akárcsak a magyar irodalom minden nagy, jelentős műve. Eszközeit a mondanivaló kiemelésének, közlésének rendeli alá. Ez a mondanivaló mindig közösségi, a nemzethez szól, a sorsról, sorsunkról, vagy küldetésünkről, feladatunkról szól. Nem elégszik meg az író azzal, hogy érdekes olvasmányt adjon. Tanítani is akar, elmondani a gondjainkat, bemutatni a kort, amelyben él, élünk. Ama események a korban játszódnak le, az utcán, az otthonokban, a munkatelepen, az iskola padjaiban. Így varázsolja elénk a kort, s a cselekmény sodrásában hömpölyögteti a sorsokat. Így hangosítja fel a történéseket, így vési lelkünkbe az üzenetet. Az írói gondolatot. A gondolatot, mely mindig fontos, mindig a valóságból fakad. A magyar társadalom, a magyar sors legfőbb gondjaival azonosuló, azokat tisztán látó író azokat fogalmazza meg regényeiben. A cselekménnyel, mindazzal, ami mögötte van, s ami abból kicsendül. Azt üzeni, hogy népedet nem hagyhatod el, mert más út nincs számodra. Vállalnod kell a nemzetedet! Mert aki nem vállalja, mindent elveszít! Azt üzeni, hogy ragaszkodjunk az anyanyelvünkhöz, hogy védjük az életterünket, ne hátráljunk, ne hagyjuk magunkat kisodorni belőle. Hogy egyetlen nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak! Hogy emelt fővel járhatunk! Azt üzeni, hogy vannak nagyjaink, vannak értékeink, van kultúránk, van hagyományrendünk, ragaszkodnunk kell ezekhez. Hogy a kultúra érték! Hogy a művészet érték! Hogy az embertelen társadalmat nem szabad elfogadnunk. A hazugságokat – még ha az igazság köntösében is adagolják nekünk – el kell utasítanunk. Nem szabad feladnunk önmagunkat. Ragaszkodnunk kell az igazsághoz. Ragaszkodnunk kell értékeinkhez. Mind-mind társadalmi gondolat, emberi gondolat. Egy a nemzetünk értékeit kiszolgáltató, azokat elpusztítani akaró embertelen korban az értékeinkhez való ragaszkodás megfogalmazásai. Az értékeink megfogalmazásai.

5. Szépen ír. A szó, a nyelv megbűvöltje. Érzed, ahogy fűzi az értelem a szavakat, ahogy megtalálja a szavakat, érezve azok hangulatát, erejét, .képlékenységét, ritmusát, a nyelv ritmusát, zeneiségét, a nyelv zenéjét, kifejező erejét. Íme – csak ízelítőül - a Született Moldovában első lapjáról pár bekezdésnyi találomra megválasztott, s mégis – vagy éppen ezért - jellegzetes szövegrész:

„A falu határában folyt a Moldova folyó. Fecsegő habjai fölött korhadt vízimalmok őrölték a fonnyadt kukoricát s az unalommá enyhült bánatot. Kattogó vízimalmok egyhangúsága, irtatlan szálfarengeteg riasztó csendje, sikoltó fejszecsattogás az irtott tetőn s hegyormokon épült, kőből rakott várklastromok nyomasztó fensége lebegett a falu fölött. Mint egy csokor viharvert vadkökörcsin az útilapuk alatt.”

„Ungurenit júniusi zivatar paskolta végig. Az északi havasok mögül néhány tintafelhő rontott alá, váratlanul, minden előzetes hadüzenet nélkül. Rávetette magát a falura. Ölelte, fojtogatta s a heves ostrom után egyetlen sártengerré vált a csatatér. Az utcán patakként folyt a sár.. Mintha csobogó petróleumkút koromhalmon futna át, a moldvai sár zsíros volt, fekete, híg, de mikor odafönt ledobta felhőrongyait a nap s fenséges pucérságában fölragyogott, akkor pillanatok alatt kenyértésztasűrűvé tapadt. A vasalatlan fakerekű szekerek széles-lapos vonalakat hasítottak a cuppogó pépbe.”

„Keréknyomból keréknyomba szökellve, tízéves kisfiú haladt az úton. Az iskolából jött,a falu egyetlen fehérre meszelt, piros cserepes épületéből, ahol már órák óta végetért az évzáró ünnepély. Zsebredugott kézzel, fütyürészve ugrándozott végig a falun. Meztelen lábain bokáig érő szeges bakancsot viselt. Térdig érő úrias nadrágján tenyérnyi darócfolt, zöld pullóverjének egyik ujja könyökből leszakadt. Kakastaréjjá kunkorodó, vad, seszínű bozót ült kerek kobakján. Értelmes homloka alatt zöldesszürke, mosolygó szempár hunyorgott.”

Így ismertet meg a környezettel, s így villantja fel a regény gyermek-főhősét, Gergely, azaz: Ghergheli Dávidot. És így jeleníti meg nemcsak képszerűségében, hanem hangulatában, mondhatni: természetében, szellemiségében is a környezetet, és benne a kis embert, aki – előrevetítik a szavak – nem odavaló, nem ebből az ottani környezetből kinőtt élet, benne van a környezettel való kontraszt is a rajzolatában. Tehát: ihletetten, de célszerűen fűzi, ütközteti a szavakat, úgy fest környezetet, hangulatot, s így hangolja az olvasót.

Hogy mennyire célszerű és sűrített is lehet a nyelvhasználat, hadd idézzük A vádlott első mondatát is: „Az őszi hajnal villanytűszúrásokkal kúszott a koszlott paplan alá; az elmúlt éjszaka cigarettafüstje koromszemcsékké dermedve a bútorokra szállt.” Mondhatni: kegyetlen indítás, szinte erőszakos, s vele némileg ellentétben – mint a külső és belső ellentéte, a világ, és benne az emberre utaló jelek ellentéte - a kissé lengetegebb, kissé csendesebb, de nem megnyugtató képi folytatás. Mely nyugtalanságra, átvirrasztott éjszakára, de tehetetlenségre („dermedve”) is utal, céloz egyszerre.

Talán ennyi utalással is levonhatja az ember a következtetést: a nyelv művésze Ignácz Rózsa. A szavak ütköztetője, bűvölője. A szóhangulattal az élethangulatot festi. Művei a nyelvi megformálás értékei is. Szabatosak, világosak a mondatok, s van valami sodrásuk, külön- hullámzásuk, ahogy a szavak képekké formálódnak, ütköznek egymással, feszültséget keltenek, s úgy simulnak egymáshoz.

6. Érzékenysége: női érzékenység. A cselekményben benne van maga is, mint lelki megnyilatkozás, mint azonosulás vagy elutasítás. De elrejtőzik hősei mögé, őket beszélteti, cselekedteti. Velük mondatja el gondolatait. A párbeszéd az egyik legfőbb kifejező-eszköze. Jó lehetőség: ütköztetni a szavakat, ütköztetni a gondolatokat.

7. Rálátása van, látja a mindenkori társadalmat, időt, melyben épp él, s hitelesen jeleníti meg azt. Az általa rajzolt korkép: igaz.

8. A Jókai-, és nem a móriczi hagyományokat élteti tovább. Néha hatalmába keríti a romantika, megbocsátóan jónak látja az embereket, jellemei kissé egyoldalúak. Hősei nem eléggé plasztikusak, nem eléggé hús-vér figurák. Tudjuk, hogy kik ők, de nem látjuk őket. Mintha egy másik szobában, másik helyiségben beszélgetnének, fejtenék ki gondolataikat. Hallod a hangját, de nem látod őt! Ritkaságszámba megy, amikor egy-egy hős „megjelenik” lelki szemeink előtt. Ilyen pl. Róka Ersze csodálatos, törékeny alakja a Született Moldvában című regényben, aki romantikus helyzetben jelenik meg, tűnik föl: egy kereszt alatt látjuk meg, látja meg Máté, Krisztus megfeszített testének szimbóluma, a szenvedés, a megpróbáltatások, a „megtöretett test” szimbóluma alatt. A fent és lent ellentéte, a magasba nyúló kereszt és a tövén a gyenge, vékony, erőtlen lány. Más oldalról nézve: a Hatalmas, a Nagy, az Óriási alatt a törékeny, a kicsi. De a gonoszság erejének egyaránt kiszolgáltatott. A továbbiakban is megrendítő sors-képletet rajzol erről a bűntelen, és a sorstól mégis annyira büntetett női figuráról. Megjelenítése, arca, termete, öltözete megrajzolása igen szép írói teljesítmény. („Máté a leányhoz fordult. Alaposan szemügyre vette. Nyílt, kék szem, vöröszőke haj. S a kenderingjét úgy hímezte, feketepirosan, olyanformán mint azok, akik a gyímesi szorosnál laknak s magukat csángóknak nevezik.”) De hősei többségükben inkább képletek, adott helyzetben levő figurák, akikről nem tudjuk, hogy alacsonyak vagy magasak, kövérek vagy soványak, vagy ha tudjuk, akkor sem látjuk őket, csak azt tarthatjuk számon, hogy mit cselekednek és hogy mi történik velük.

9. Különösen kezdeti regényeiben jóval nagyobb szerepet kaptak a történések, mint az írói – vagy szereplőivel elmondatott, de az írói gondolatot kifejező – töprengések, meditációk. Vannak írók, akiknek a műveiben alig történik valami, s mégis ott van a világ, ott van a mindenség, ott lüktet az élet. Ignácz Rózsa könyveiben külön hangsúlyt kap a néha szinte száguldó gyorsaságúra felpörgetett esemény, és alig jut idő az elrévedésre, a gondolatok, megfigyelések lassú, csendes megfogalmazására. Ám az érett írónál ez a helyzet változik. A Vádlott és az Ünnepi férfiúval kezdődően – nevezzük úgy: második korszakától – egyensúly alakul ki a kifejezés két formája között. Ám, ekkor is, ezután is fel-felpörgeti az eseményeket, érződik, hogy a cselekményszövésben van inkább otthon, abban érzi legjobban magát. A kor kényszerítette arra, hogy többet töprengjen, többet meditáljon a történteken. Hogy jobban keresse a választ a miért? mi okból? mi célból? kérdésekre. Talán ennek köszönhetően kap majd a cselekménnyel azonos súlyt a gondolat, az írói elmélkedés.

 

KÉT REGÉNY PÉLDÁZATA

 

Az egyik regényben – Született Moldovában - még az itthont, Erdélyt, Moldovát, azaz az új hazát, Romániát, a romániai magyarság sorsát jeleníti meg egy példázat révén. Itthoni gondjainkat, magyar gondjainkat veszi számba, s első ízben jeleníti meg szépirodalmi formában a moldovai csángó magyarokat. A másik – A vádlott – a magyar „szocialista társadalomnak”, „a világtörténelem legigazságosabb rendszerének” példátlanul merész bemutatása. Bemutatja a Szörny Arcát, az elembertelenedett, de ugyanakkor végtelenül silány, lapos, még a törtetve loholókat is lealacsonyító, törpévé tevő kort. Mindkét könyv nemcsak mint mű érték, hanem megírásuk – mint tett is – jelentős volt.

 

Gondolatok a Született Moldovában-ról

1. Inkább látlelet-könyv. Szűk mederbe tereli a széles-medrű életet, lassan görgeti a szálakat, eseményeket. Egyetlen család, sőt: egy gyermek sorsába sűríti az elcsatolt magyarság, a hazáját vesztett nemzetrész legfőbb gondját, a legnagyobb veszedelmet, amelynek ki van téve. A sors-példázat – úgy is mondatjuk – szélsőséges, hiszen egy olyan magyart mutat be, akinek nem volt fontos a magyarsága, illetve akinek fontosabb (volt) az érvényesülés a nemzeti hová-tartozásnál. Majdnem hogy közönyös a történelmi tényekkel szemben, elfogadja, tudomásul veszi azokat, nem látja értelmét a szembeszegülésnek, s úgy gondolja, ha már ezt hozták nekünk, ne nyakaskodjunk, keressük az új körülmények közötti élet új módját. Hagyjunk mindent magunk mögött, ami volt, s előre, csak előre nézzünk.(„ De most végre leráztam mindent magamról, a nevemet, múltama, a fajomat. Minden kölöncöt.” „Tudod te azt, mi az, nem tartozni sehová? ”. „Fogságból jöttem, Szibériából, s tudomásul vettem egyszerűen a megváltozott viszonyokat. Élni akartam!” „Hát áruló voltam én azért, mert kinevettem … hogy játsszák Annuska barátnői és a körorvoskisasszonyok lehangolt rossz zongorájukon, ájtatos szemforgatással az irredenta dalokat?”) Sejteti az író, hogy ez nem általános. Arra is utal, hogy a közösség, a szűkebb családja megbélyegezte ezért a Gherghelivé lett Gergely Bélát. Az írói „viszonyulás” is inkább fájdalmasan szemlélődő. Moldvába , ott egy félreeső faluba, Ungurenibe viszi a hősét. („„Mindenütt lehet élni. Ha már Romániában kell lennünk, legyünk a szívében, egészen más életformák között. Mit sirat? Ezt? Azt a pusztuló, felemás világot odaát? Az apja gőgös és korszerűtlen passzív rezisztenciáját éltük volna mi is? Moldva pompás hely. Csupa erdő, csupa ragyogás, Illatár!”) Romantikus szálakkal rajzolja meg, amint gyászolja feleségét (akárcsak mint a magyar nábob, Jókainál, befalazza, lezárja a szobáját úgy, ahogy azt hagyta), aztán titokzatos utakat jár, senki sem tudja, hol van, mi van vele, csak a gyermeke, Dávid az élő, „szemlélhető” valóság. Tulajdonképpen ő a regény főhőse. Az ő otthontalansága, hazátlansága, sehol sincs, sehová sem tartozik sorsa riaszt, indít szánalomra. Pedig – Ghergheli Béla önigazolása szerint – a gyermekéért is tette, amit tett. Hogy az ne legyen idegen az új hazában. („Az én fiamból nem lesz bangyen, a szentségit neki!”) Se vallásban, sem nyelvben, érzésben, gondolkodásmódban. (Ezért adják fel még hitüket is, keresztelkednek át az ortodox állam-vallásra) Dávid lelkületének formálódásában két ellentétes erő játszik szerepet. Azt egyik a környezet, a román család, melyre rábízta a világban szédelgő, új önmagát kereső apa a gyermekét, Pavel, az erdész nevelő, a mindenes Irina, Niculai, a Dáviddal egykorú gyermek, az orvos Cirulján, a kis falucskában számára az egyetlen értelmiségi-barát, majd az iskola, a kalugyerek, s mindenki-mindenki, aki körülötte van. Egy valaki kivételével. A titokzatosan, rejtélyesen érkezett Kerekes Máté – aki mint bujdosó elhagyott, magárahagyott rejtelmes házuk „önkéntes lakója” lesz, s akit végül is elfogadnak, tudomásul vesznek, tudomásul veszi az időközben hazaérkezett Úr is -, nos: ő lesz a másik pólus, aki megmozgatja, felzavarja a kis Dávid belső világát, elindítja, beindítja benne a halvány lelki ellenpólust, felerősíti szunnyadó emlékeit, sejtéseit, hogy ő nem az, ami a környezete, ő más! Ő itt idegen! („Én azt hiszem – suttogta David – hogy az én mamám… Igen, ő olyan volt, magyar.”Énistenemjóisténém becsúkódikmár a szémém” – Tovább már nem emlékszem. Mondd, ez magyar beszéd”) De: sodorja az élet, a sodrással szembeszegülni nincs ereje, s így lesz áldozat. Tragikus, értelmetlen áldozat. Amiként áldozat lesz Kerekes Máté is, nyugtalan sorsa, menekülő üldözöttsége áldozata. Valamikor bűnt követett el, s nem tud szabadulni önnön bűnétől, indulatai újabb bűnbe sodorják. És ebben a nyugalmat – lelkük nyugalmát, s egyben önmagukat is – kereső életútban a nevesincs moldovai csángó magyar faluban találkozik újra össze Dávid Mátéval. Máté ide menekült az idegenség elől, véreihez, itt, közöttük próbál elrejtőzni a tövény, de elsősorban önmaga elől, új életet kezdeni. Dávid egy iskolástársához, mint cseregyermek jön ugyanoda vakációzni, náluk tölteni a nyarat. Máté egyéni tragédiája – újra gyilkolt – itt teljesedik be. Dávid meg megmarad itt is idegennek, nem találja meg a magyarok között sem magyarságát, önnön elveszett lelkét. Tovább sodorja majd az élet, elkerül Bukarestbe – ez a regény harmadik színtere, ahol a román egyetemista társakkal a vasgárdához sodródik, ott is idegen, oda sem tartozik, mert sehová sem tartozik, s mégis áldozat lesz, a meggyilkolt diákok egyike, akiket a legdrasztikusabb eszközökkel írt ki a hatalom. Itt is „bontakozik” magyarsága, egy nő (Fejér Éva) talál rá, neveli, ébresztgeti, gyámolítja végtelen nagy szeretettel, de már sorsát más mederbe sodorni nem tudja, az áldozatnak áldozatnak kell lennie, hogy ezzel mondja ki Ignácz Rózsa írói gondolatát: Önmagad elől nem menekülhetsz, sorsod elől nem menekülhetsz. Vagy Kerekes Máté szavaival:

„Amilyenek mi vagyunk, úrfi, azoknak örökké, mindhalálig kell bolyonganunk. Aki olyan, úrfi, mint mi ketten, a bangyenek azok örökké keringenek a nagy világban. Ritka az, akit megvált az Isten, s pihenni enged. – És apám? Kérdezte a fiú. – Lássa, ő is kereng szegény. Most itt, e helyben űzi magát. Bújik a saját lelke elől. A nyugodalmát keresi. Lássa, hiszen azért állt be a moldovánok hitfelekeztébe is, mert azt reméli, hogy ott megbújhatik saját maga elől. Osztán tudja, azt szeretné, hogy maga, kicsi úrfi, már nem kerengene. Ha elfelejtené, amit én tanítottam magának. – Sohasem fogom elfelejteni. – No lássa, épp azért mondom: ne is akarja elfelejteni. Éljen úgy, mint aki tudja, hogy miféle. Viselje békességgel, amit az Isten magára szabott.”

2. Műfajilag is többrétű könyv.

Lélektani regény, egy barátág, Dávid és Nekuláj barátságának története. Szétfutnak a szálak – melyek egyben az erkölcs, a gondolkodásmód, a világfelfogás alakulásának a különbözőségeit is példázzák –, de össze is tartanak. A két barát mellett ott van a harmadik, a mindkettejük által gyermeklélekkel szeretett lány, Lenkuca. De ebben a minden értelmetlen világban az ő szerelmük is értelmetlen, Lenkuca egy hercegnek – a pénznek, a mindennél fontosabb anyagiaknak – a rimája lesz. Hárman egy lélekhajón, háromféleképpen, de mégis valahol összetartozón, és szétágazón is, számtalan mellékszállal, melyek szorosan kapcsolódnak. Lélektani jellege van a Dávid – Máté kötődésnek, a Dávid – piatrai csángó fiú, a Dávid és az őt elrománosítani érvekkel akaró tanára, vagy a Dávid - Fejér Éva kapcsolatoknak is.

Magyarság sorsregény. Az elveszés, a beilleszkedni akarás és beilleszkedni nem tudás regénye. Példázat arra, hogy a történelem kényszerében miként kínálkozik fel, mint lehetőség a renegáttá, hithagyottá válás, amelyik út – az írói intés szerint – tilalmas út kell hogy legyen. Nem vezet sehová. Csak a tragédiába. Az értelmetlenségbe. Mert önmagából nem léphet ki senki.

Kalandregény, feszítően izgalmas történet, mely a vasgárda 38-as sorsába, a féktelen terrorba, a fiatalok tömeges kivégzésébe torkollik Írói lelemény – mintegy ezzel is ellenpontoz, kiemel Ignácz Rózsa – Nekuláj megmenekül, a kalugyerek közé rejtőzik, pedig neki szívügye volt a román nacionalizmus, mely a vasgárdához sodorta a fiatalokat... Így lesz még értelmetlenebb a Dávid halála.

Regény a keleti magyarságról, a moldvai csángóságról, annak szorongató helyzetéről, sorsáról, színes életéről, lappangó magyarságtudatáról, az elrontatlan, még szinte ősi tisztaságukat megőrzött lelkek szépségéről Regény a balkáni magyarságról, a Bukaresti tengerben hánykolódó, küszködő magyarokról S mindez együtt, egy mederben, egyetlen sors függvényében, jól szerkesztett regény-folyamban.

3. Érdemes hosszasabban elidőzni a könyv csángó-képénél. „Odatúl a magyar kereszt alatt népek laknak. Magamforma, kivert, gazdátlan népek. Megpróbálom közöttük”- mondatja Kerekes Mátéval. Így kíséri el hát hősét közéjük. A Keleti magyarok nyomában-ból tudjuk, hogy Ignácz Rózsa rokonlátogatás ürügyén ment el Moldvába, egy Pipirigbe került erdőmérnökhöz, s ezt az utat használta fel – nem kis veszélyeztetettséggel, hiszen akkor már ő magyar állampolgár volt –, hogy megismerhesse a csángókat. Az útirajz tanúsága szerint egyetlen napja jutott rájuk. Előzetesen már megismert ugyan csángó favágókat, de falujukban csak lopva, futva, szinte rejtőzködőn fordulhatott meg. Ezen az egy napon kellett „anyagot”, „tapasztalatot” gyűjtenie, hogy felmérje a sorsukat, megismerje az életüket, nyelvüket, helyzetüket. S ráadásul még nem is jegyzetelhetett, mert félt, hogy ezzel gyanút kelt a mindenütt ott leselkedő hatalomban, s majd súlyosabb következményei is lehetnek ennek. Ha ezeket figyelembe vesszük, szinte csodálattal látjuk, hogy – bár egy adag romantikus szálat sző be csángó-képébe, a nyelvük visszaadásában is vannak tévedései – mégis mennyi mindent megfigyelt, mennyi mindent meglátott keleti magyarjaink sorsából, sorsáról, helyzetéről, világlátásáról, óriási problémáiról. Meglátta mély, szinte középkorias vallásosságukat, lelki egyszerűségüket, rejtett, lappangó magyarságtudatukat, üldözöttségüket, az idegenek, „jött-mentek” iránti hidegségüket, gyanakavásukat, be a tudatlanságukat, mondhatni primitívségüket, befolyásolhatóságukat, identitászavaraikat, ezen belül: másság-tudatukat. Ignácz Rózsa elsőként írja meg szépirodalmi formában a fentebbiekben összefoglalható csángó-sorsot. Mintha a középkor rekedt volna meg ebben a csángó-faluban. Az emberek ösztöneik szerint, hitükben, Krisztus-imádatukban élnek, de még Krisztust is csak mondhatni rejtve, szinte-szinte bűnös emberekként imádhatják nyelvükön. S azt is meglátta, hogy miként használja fel ezt a hatalom az elrománosításukra. Janicsárokká nevelik papnak toborzott – a kiemelkedés egyetlen lehetősége számukra ez – fiaikat, átnevelik, magyar-ellenessé, magyar-gyűlölővé alakítják a papnevelés ördögi malmában őket, hogy majd felhasználhassák arra, hogy önnön népük legfőbb ellenségei, megtévesztői, hitük megrablói legyenek. És aki pappá lesz, elvesz a közössége számára. Kiszakad belőle, elidegenedik tőle. Az utat nem vállalni egy a civilizáció, a műveltség, a kiemelkedés nem vállalásával. A maga módján tragikus helyzet ez is. Szépen példázza ezt Mihály alakja, akiben már-már bomlik, formálódik az értelem, valahol ébredezne a nemzettudat is, intellektusa fejlődésével közeledik Dávidhoz, hogy aztán mikor világossá válik, hogy nem fog tudni kiemelkedni, itthon kell maradnia a föld, a falu felkínálta életút-lehetőség mellett (házasság), el is távolodik a kiművelt értelemtől (David), s a köztük kialakult szimpátia szálak már nem tudják összekapcsolni őket. Azt is észreveszi, hogy nemzeti öntudatuk csírájában van. Nem magyarnak, hanem katolikusnak mondják magukat. („Alig rebbentve kemény ajkait, azt mondta, magas, éneklő hangon, gyermeki, selypes sziszegéssel: Cangónak cúfolnak. Rómánul nem tudak! …„Igen! Katolikusz vadak!” „Hát magyar vagy lelkem? -Asz nem – felelte merev arccal a leány. – Neem? kacagott Máté – sz’e tán magyarul beszélsz? - Azt iigen, - énekelte vékony gyermekhangján a leány.”„Mi mindig csak itt levénk.”) Tehát a nemzeti öntudatra ébredésig sem jutottak még el akkor, és nem – jószerével – napjainkig sem. Meglátja középkorias tisztaságukat. Ám ezeken túl a róluk rajzolt kép idealizált. Az önző, saját vagyonának rabja Róka Mihályt meggyilkoló Kerekes Mátét – mert Róka Mihály volt „a rossz”, méltatlanul az ő jóságukhoz, – felmenti a falu. „Nem adjuk ki!” – mondják az emberek, s nem kis naivsággal bekenik a meggyilkolt torkát kígyóméreggel. Úgyszintén idealizált a Tekergőke (Bálint barát), a magyarul prédikáló bujdosó-üldözött barát képe. Ahogy védik, rejtegetik, s amiként az fel-feltűnik, s tartja bennük a lelket, táplálja, élesztgeti, ébresztgeti magyarságukat. Romantikus, szép figura. („Tekergőke! Imádd Isztent miértünk! Tégy codát, Tekergőke, hogy ne kerüljön idegenek cúfszágára a falu. tégy codát, hogy elpusztuljon a faluból minden idegen cukoj, urusz. Bénítsd meg kezüekt, én Anti fiamhoz ne nyúlhhasszanak! Tégy codát, Tekergőke!”) És Tekergőke mindent elvet, elsősorban a maga nyugodalmát, kényelmét, csak azért él, hogy ebben a magyarfaló, magyarnyelő világban mentse a menthetőt, erőt adjon, hitet adjon. Bujkálnia kell, egész léte „illegális”, törvényen kívüli, üldözi a hatalom, üldözi a hivatalos egyház, de ő ott van a nép lelkében. A gyilkosság-ügyben már-már szembekerül önnön józanságával, egy olyan ügy védelmébe áll, mely megvédhetetlen. Tudja, hogy a gyilkos egyebekben tiszta ember, és már-már felejti, hogy gyilkos, segítene, hogy a falu hallgatása megmentse őt, az emberek lelkiismerete megmentse. De végül is ez a történet szembeállítja önmagával is, s a történet sem alakulhat úgy, ahogy a maga megtagadásával majdnem-majdnem bele tudott szólni az alakulásába .

Érdekes – de megint csak azt kell mondanunk: meg nem értésen alapul a deák – kántor beállítása. Nem érti az írónő teljesen a deákok szerepét a régi csángó-életben. Inkább negatívnak rajzolja meg Varga Károly eléggé vérszegény, csak kizárólagosan egyoldalról jellemzett, a papnak besúgó figuráját. A mindenkori deákok a két „vég”, a magyar ajkú falu és a román, romanizáló, elrománosító pap között őrlődnek-őrlődtek, de inkább a népük mellett állva. Ők őrizték meg a Kájoni-énekeskönyveket, s éltették hosszú évszázadokon keresztül az imádkozás és éneklés magyar nyelvét. Viszont jó és találó a páter (Ilie Vlaicu) alakja. Általa mutatja be a Janicsár papokat… Valójában gyűlölik a magyarságot, s közvetve saját népüket, idegen érdek kiszolgálói a szülőföldön. Érti és bemutatja ezt az „oldalt”. De nem érti meg egészében a népnek a papokhoz való viszonyát sem, ami megint óriási konfliktuslehetőségeket hordoz magában. Úgy tűnik, mintha a nép sem akarná őket, pedig a valós helyzet fordított. Illetve: sokkal komplikáltabb. Egyrészt erős hitük révén hívei „isten szolgájának”, másrészt az érzékenyebb lelkűek valahol érzik, sejtik a létező ellentétet, a „valahol itt baj van” helyzetet.

A legtöbb csángó figura sematikus, mondhatni: gyengén jellemzett. Nincs egyéniségük, nincs volumenük, árnyalatlanok, inkább eszme-képletek, csángó-sémák, mintsem hús-vér emberek, hús-vér csángók lennének. Kivételt képez – bár ugyancsak nem kis mértékben idealizált – Róka Ersze gyönyörűen megrajzolt képe. A regény egyik igen szép figurája.

Alkotói módszere szerint: az ábrázoláshoz, megjelenítéshez feszültségekre (erős konfliktusok) van szüksége. Nem szervesen, vagy nem természetesen fakadnak ezek a konfliktusok a csángóság léthelyzetéből, azt is mondhatnánk: inkább „importálja”, beviszi őket az írónő a regényben megjelenített csángó falu életébe. Nem igazi belső konfliktusok ezek. Vagy legalábbis féloldalasak. Az egyik oldal mindig a „kint”, a másik a „bent”, vagy a bentről jövő. S ezzel el is túlozza, egyoldalúsítja ezeket a konfliktusokat. A konfliktus hát nem a belső csángó létből fakad. (Máté és Róka Anti) Hanem: ahogy az írónő látja, megfigyeli, és részben elképzeli őket. Hogy az idegent nem fogadják be. Elszigetelik, s ezáltal méginkább elszigetelődnek ők is.

Érdekes – szinte kirívó – jelenségként mutatja be a falu, a csángóság életében jelentkező idegenek alakját. (Tanár úr, Máté, Dávid). Általuk mondja el: nehezen megközelíthető ez a nép. Dávid is keveset ért meg, keveset lát meg, keveset szív magába a csángó életből, csángó létből. Az ő bolyongásai, egész nyarat kitöltő ottléte bemutatásakor érezzük: mennyire nincs „anyaga”, ismerete az írónőnek, mennyire nem látja a csángó lét apró-cseprő mindennapjait, nem tudja életanyaggal megtölteni sem a falut, sem Dávidnak nem tud úgymond fogózkodókat adni. Így lesz ő céltalan bolyongó, habár az előkészítés szerint óriási várakozásokkal érkezett ide. Viszont: Ő is a maga módján idegen, végül is nem tudja megszeretni, s megérteni sem ezt a népet…

Külön talányt okozhatott Ignácz Rózsa számára a csángók, pontosabban az sz-elő, északi csángók nyelve. Ezzel is jelzi különlegességüket, szinte a múlt ködéből, a valószínűtlenség ködéből, valami mese-álom ködből kibontott lényüket. Rácsodálkozik e nyelv régies ízeire, a szavak plasztikusságára („verekedész”), hangejtésbeli különlegességeire (esszelés), egyes nyelvtani tájnyelvi sajátosságaira (például kicsinyítés: „Isztenke”), de teljes logikus rendszerében nem érti meg, így becsúsznak tévedések („kicikisi, azaz kicsi helyett, „vadokvadzsok, azaz: vagyok helyett), félreértelmezett selypítések. Nem teljesen értette meg nyelvük belső törvényeit. Érti az s-sz párhuzamot. Kevésbé érti és kevésbé következetesen mutatja be a köznyelvi ty, gy és cs sajátos ejtését, sőt – már láttuk - tévesen az utóbbit c-nek értelmezi, hallja. (cak, coda, stb.). Mindezek kapcsán látszik, kevés volt a kötődése, a konkrét ismeretanyaga, s akkor még a csángó nyelvjáráskutatás mondhatni gyermekcipőben járt, összefoglaló ismertetésnek, tanulmánynak nem is juthatott birtokában, főleg csak a beszéd furcsaságait rögzítette. S inkább egy illúziót, semmint egy pontos nyelvi állapotot rajzol meg… De így is nyelvük különlegességével, régiességével sajátos bájt, szinte glóriát von köréjük, mintegy megelőlegezve a későbbi fél évszázad csángó-képét, melyből ezek az eszményítések, sőt – azon túlmenően – maga a tragikus jelleg, mellyel szemléljük ezt a csodálatos értékeket megőrzött magyarság-részt - ugyanúgy nem hiányoznak. Ignácz Rózsa ráfigyelt gyönyörű népdalaikra is, s általuk nemcsak emberi, de kulturális értéküket is bemutatta.

4. Gazdag és ugyancsak sokmindent meglát, közvetít a regény balkáni magyarság-képe. Hogy Dávid Bukarestbe kerül egyetemre, alkalom a „balkáni magyarság” sorsa megvilágítására. Az egyén, ez esetben Dávid sorsát kapcsolatba hozza e balkáni magyarság sorsával, de csak lazán, kissé kívülről, azonosulni nem tudva velük, ami a Dávid figuráját illetően törvényszerű. Pontosabban: így formálódik ki igazán ez a „mindenütt idegen” alak. E tekintetben is sorsregény, sőt, ezen túlmenően: szociológiai látlelet, s mint ilyen: dokumentáltabb, tisztábban megvilágított, mint a csángóságról szóló rész. Megismerjük a bukaresti magyarság jellegzetes figuráit, a szolgálók sorsát, kiszolgáltatott helyzetét (Teréz), az iparosok sorsát a tengerben, mely rombol (erkölcsöket rombol), felszív, magába szív, elnyel. Regény a szolgálatról, a magyar misszióról, a mentőövről, amely kinyúl a lelkekért, menteni akarja a lelkeket (Fejér Éva, László tiszteletes) („Államhatalom rajtunk, Balkánba bitangolt magyarokon intézményesen sohasem segített”). És annak a felismerése, tudatosítása, hogy: „Mentő munkát csak az egyház végezhet.” S mert a Regátban – Bukarestben sem – a katolikus egyház nem magyar jellegű, így felértékelődik a katolikusság szerepe.

Kissé egy oldalról mutatja be a románság véleményét a magyarságról. Hogy jövevényt, betolakodott idegent, azaz: bangyent, szolganépet lát bennünk, lebecsül, leértékel, degradál. Ez szomorúan igaz, de csak egyik oldala az igazságnak. Mert: ugyanakkor tisztel is bennünket. Valahol, lelke mélyén fel is tekint ránk. Még a királyi udvarban is, a főuri udvarokban is mind magyar személyzet volt. Nem a lenézettségből, hanem: mert ő a megbízható, a becsületes, ő a tiszta, tehát valahol értékesebb… Viszont ennek a következménye: az alacsonyabb-rendűségből való támadás. Mindezt nem látja meg Ignácz Rózsa.

5. Végezetül: „Mert azért jött az Istennek fia, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett” - idézi Ignácz Rózsa a Lukács írása szerint való evangélium XIX. részének 10. versét. Ezt a krisztusi küldetést vállalta fel az írónő, mikor lelkébe, szinte-szinte vállára vette a Trianonnal szétzilált, vesztébe taszított nemzet gondját, a legveszélyeztetettebb nemzetrészek megkeresésének és megtartásának, megtartani akarásának a gondját.

 

A VÁDLOTT – mint „a szocializmus” kritikája

1. Teljesen más jellegű regény A vádlott.. Ha a Született Moldovában eszme-regény volt, romantikus szálakból szőtt magyarság-sirató és magyarság-mentő mű, ez látlelet, korrajz, valóságregény, melyben domináns a kritikai realista szemléletmód. Az idők, a történelemben, a haza történelmében végbement újabb tragikus események érlelték, hangolták át lelkileg az írót. Más regényt kezd el A vádlottban. Tépelődőbbet, elmélkedőbbet, pontosabbat és teljesebbet a megfigyelésben. Ha a másikban az uralkodó inkább a romantika volt, itt a balczaciból eredeztethető realizmus erősödött fel. Nagyszerű látleletet rajzol az elveszett országról, Lenin és Sztálin, valamint nálunk: „Rákosi elvtárs”, a kopasz moszkovita és bűnöző klikkje birodalmáról, annak Magyarországon meghonosított rendszeréről.( „Az asztal fölött mint oltárkép lóg a Nagy Hármas, de a fali polcon a Hármak szoborból is megvannak. A hazai nagyember néhány centivel alacsonyabb, mint az élő Grúz s a halott Kecskeszakállas.”) A rendszerről, melyet akkor így neveztek: szocializmus. A félrelököttekről. A fejüket megalázottságukban lehajtó milliókról. A meg nem szűnő bizonytalanságról. („Félni, permanens bizonytalanságban létezni, nem ismerni saját helyzetünket és súlyunkat, lehetőségünket a világban, ez az ő törvényük”).Vagy a tettetetten „semmit nem látok, semmit nem tudok” magatartásúaknak, a látszólag közönyösöknek a szorongatottságáról. („Apolitikusnak lenni is politikai álláspont, mégpedig reakciós. A passzivitás az imperialista-kapitalista úszítók malmára hajtja a vizet.”) A szörnyű állapotban levő országról, a még mindig romos Budapestről, ahol tombol a szegénység, az új hatalom dölyfe, gőgje, emberüldöző, magyar-üldöző önkénye, kultúra-ellenes dilettantizmusa. És a „vidékről”, az építőtelepről, ahol épül a monstrum-város, az „új világ”. És arról, hogy miképp sikerült átnevelni az embereket, megváltoztatni az átlagemberek gondolkodásmódját, mentalitását. Miként emelte törvényerőre a feltört salak az ő munkához való viszonyát, „becsületességét” (”az egyik brigád a másik brigád szerszámait diadallal lopja el, lopnak emelőrudat, japánert, és lopnak saját jólétükért is, de mennyit! Nemcsak azért, hogy a kitűzött munkát időre elvégezhessék. Mikor egy utat ástak az épülő házak között, ide dobták a fel nem használt gömbvasat is a Duna menti haverok. Rá a kavicsot, a betont. Miért ne? Nem lehet gömbvasat kapni? Annyi baj legyen! Nem a magukét temetik a földbe.., hanem az államét. A közösségét, azaz: senkiét!”)

2. A társadalomrajz könyörtelen. Kétségbeejtő képet kapunk az „elveszett ország”-ról, a „tenyészet birodalmáról”, ahol a közép- illetve kisszerűség, tudatlanság, képzetlenség, álnokság és képmutatás dáridózik minden szinten. Kiss szaktársak és Boros szaktársak, Graef Andrások lapulnak, bólogatnak vagy pöffeszkednek, kis „főnöknők” félve gyakorolják még a szándékolt jót is, mert itt az is bűn, jót tenni az „ellenséggel”, a volt kizsákmányolókkal, vagy azok híveivel. A parancsuralmi mechanizmus egészben és részekre tagolódva végzi áldatlan munkáját. („Az erőszak, mint pogácsaszaggató a kelésben levő tésztából, keletlen-sületlen részt szakít…. Erőszak-vágta, félelem ragasztja egybe. De az erőszak nem fáj a pogácsának, s a félelem a függés biztonságérzetét kölcsönzi.”) A selejt, a tudatlanság, a primitívség, a gonosz erőszak uralma! „Emésztetlen propaganda”, „megkérődzött vezényszavak”, „osztályöntudat és gyűlölet” egyik oldalon, a másikon „báva reménység”, „naiv hit!” („Korunk egyetemes érzelmi egybefogója – mint régi vallásokban az áhítat – úgy él ma az emberekben: a rettegés. Mennyit féltem, míg szembe nem néztem veled, félelem.”) A tehetségnek hallgatnia, lapulnia kell. Aki gondolkodik, akinek véleménye van, bűnös, s rejtőzködnie kell, ha nem akarja, hogy megsemmisítsék.. („Amikor az egész társadalom akar egy cm-t nőni, a méterrel kimagaslóknak le kell törni”) Összezagyválták, szétzüllesztették az évszázados rendet („s most a szocializmus fazekában fő, rotyog az egész összedobált különféle egybe nem illő társadalom.”) Teljes a reménytelenség, a kilátástalanság („ez a rendszer elpusztíthatatlan, mert az emberi ostobaságra épít!”) Budapest középosztálya, a nemzet legértékesebb része drámai napokat, heteket, hónapokat él ezekben az időkben. Ő lett a célpont, a megsemmisítésre kiszemeltek elsője. (A vidék, a falu szétzilálása, kerékbetörése majd a következő lépés lesz. Egyszerre mindent csak nem lehet! Most ebből az ő részük, hogy rájuk, a nyakukra telepítik a városiakat - mintha azok önként mennének -, hogy ezzel a belső ellentét mérgét, a gyűlölet, az egymást gyűlölés magját is elvessék a társadalom kisemmizésre szánt rétegei között) Folyik hát a kitelepítés, hogy helyet teremtsenek a vidékről felzúdítható salaktömegnek, a magyar társadalom szemetének. („Az 1951-es, több munkáslaskást termelő akciót a sérelmet szenvedett fél – akinek elkobzott lakása vált újonnan termelt lakássá – a kitelepítésre ítélt, reakciósnak bélyegzett réteg deportálásnak hívja.”) Félelem üli meg az országot, a falut, a várost, a lelkeket. („Félni, permanens bizonytalanságban létezni, nem ismerni saját helyzetünket és súlyunkat, lehetőségünket a világban, ez az ő törvényük. Megszokhatatlan, milyen kísérteties következetességgel tudják ezt az uralmuk alá hajtott emberiségen gyakorolni.”) („A pánik óriási, új félelemfajta tör ki az embereken. A város fele nem alszik otthon, aki félti magát, és megteheti, az előre vidékre menekül.”) A felbolydult városban bármi történhet. És ami történik, téboly. A nyugtalanság befogja a várost, az országot, s tragédia tragédiát ér. („Hajnali négy óra. A Körúton piros fotelben öreg nő ül… Emberek rohannak. A piros fotelben ülő nő leánya ebben a percben dobja ki két gyermekét az ötödik emeletről, és maga is utánuk ugrik… Az egész utca látja, és a hatóság szótlanul hagyja helyben a hármas öngyilkosságot... Rendőrökkel érkezik a kitelepítő autó ”) És az otthonuktól megfosztottakat, a mindenkori társadalom pilléreit, illetve lehetséges pilléreit, a szorgalmas, dolgos, magukat és környezetüket, az országot építő rétegét kényszer-lakhelyre, a Hortobágyra, az elszigeteltségbe hurcolják, toloncolják. Ők a bűnös reakciósak! A megsemmisítésre kiszemeltek. Hol vagy erkölcs? Hol vagy emberség? Hol vagy józanság, igazságosság? („Hogy mi folyik az állomásokon, barátom! Marhakocsikba rakják a kitelepítetteket, szól a hangszóró, és a vagonban ülőket rohadt fasisztáknak, szemét bandának gyalázza, akiktől meg kell Pestet tisztítani. Aki segíteni próbál nekik, az is gazember.”) És az emberek tehetetlensége. Még a lét, az egyszerű fizikai lét, az egyszerű élet-lehetőség, vagy a legalább lélekben hitt szabadság is kérdésessé válik számukra. A kiszolgáltatottság! A börtönök! A folyamatos kivégzések. A jelenlegi „fent”, a söpredékből formálódott hatalom a tomboló erőszak segítségével akar úrrá lenni a lenten, a milliókon, akik majd vörösre fogják tapsolni az éljenzés közepette tenyerüket. („Szánalmas figurák vagyunk, mikor parancsszóra lelkesedünk, noha még szánalmasabbak volnánk, ha valóban lelkesednénk.”) A megjelenített korkép: tragikus. Az érték itt, ebben a társadalomban nem érték. Az ember oly parányi lesz, oly védtelen lesz, bármikor bármi történhet vele. Börtön az ország, s a börtön, a bent kis mása annak, ami kint van. A vádlott cím is képletes. Bár az igazra, igazakra vonatkozik, ők a vádlottak, de pont ennek a révén a rendszer vádja is a könyv, vád a hazát tönkretevők, az embert semmibe vevők, az értékeket eldobók, a dilettánsok, a kegyetlenek, az embertelenek és az általuk elkövetett embertelenségek ellen. A regény kétségbeesett, félelmetes látlelet a korról. Rákosi Magyarországáról. A rettegés országáról. Megbüntetnek egy népet, amely nem bűnös, megalázzák az igazakat, s megteremtik a bűnözők uralmát a becsületesek, a szemét uralmát az érték felett. S az érték: bűnös! Akinek valamije volt vagy van, bűnös. Aki gondolkozik: bűnös. Aki alkotott, alkot, ad(na) a világnak, a kultúrának, az embereknek: bűnös. Bosszút kell állni rajtuk! Ezt az állapotot rajzolja meg megdöbbentő hitelességgel, merész, már-már önfeláldozó bátorsággal a törékeny asszony, Ignácz Rózsa. Ezerkilencszázötven, ötvenegy Magyarországát. Az útszélre vetett országot! Mely neki: hazája.

3. Ignácz Rózsa az események középpontjába két gondolkodó embert, egy filozófust és egy írót helyez. A filozófus-író: Dániel Ferenc, akit megrovással bocsátottak el állásából „demokráciaellenes magatartás miatt”. A regény az ő majdnem-tragédiájával, teljes összeomlásával, önfeladó, minden értelmetlen tehetetlenségbe süppedésével indul. A teljes letargiába süppedtségből, az éhhalál pereméről ragadják ki a még a hatalomtól, az „új világtól” csak részben átformált, humánumukat teljesen el nem vesztett volt munkatársai, Kiss szaktárs és a Ferit lopva csudáló Ilona, az utóbbi saját idegösszeroppanása és kegyvesztettségbe való zuhanása árán. („Emberünk szúrós-soványan emelte fel vállát párnájáról, felpillantó szemében az ébredés friss iszonyával.”) Ebben a társadalomban segíteni a bajban levőn is bűn! Innen, a lét pereméről zuhan az egzisztenciális lét peremére, szénkihordó „segédmunkás” lesz a filozófusból, „Dani Feri” lesz, így próbál meg teljesen leépülni, miután még addigi írásait is elpusztította. („Mondja, doktor elvtárs, maga csak úgy fejből ír?” – kérdezi tőle a lakását örökölt rendőr, aki el nem hamvadt írásai egyrészének birtokába jutott, tovább növelve ezzel Feri kiszolgáltatottságát.) Aztán innen is „lebukik”, kizsákmányolónál dolgozott, akire ugyancsak lesújtott a hatalom keze. A másik főhős a szépíró, volt ellenálló, a régi rendszertől is meghurcolt ember: Kalotay Ákos. Ákos megjárta már a poklok útját, volt Mauthausenben is, ám most ő is „a túlsó oldalra került”, becsületes embernek nincs helye „ezen az oldalon”. Tudni vélik: öt regény-kézirata lapul a fiókjában. Ott lapul, értelmetlenül. S ha így van, miért írjon? Inkább cselekszik, mert cselekvés nélkül nem tud élni. Ferinek ezt írja: „Ferikém, lépj azonnal olajra! Ajánlom, tedd te is azt, amit én. Érzésem szerint a volt úri társadalom kiszórása után mi következünk, vagyis akik „szabotálták” a mai értelmiségi munkát, és bizonytalan egzisztenciákra támaszkodtak. Pesten halálra van ítélve a magunkfajta pszeudo-munkás: belső emigránsnak tartanak. Légy tehát óvatos, előzd meg őket! A túlélésnek egyetlen lehetősége szerintem az, ha az ember teljesen elmerül a szutykos, fortyogó fazékban. A félig kényszermunkaszerű gyártelepi építkezés a Duna mentén az a kohó, mely új társadalmat izzít egybe. Ott mindent megbocsátanak, s nem nézik a származást – az a mi cucilizmusunkban a Tisztító Tűz, vagyis a magyar katorga. Ajánlom: ugorj bele fejest te is! Cédulát eltépni, megenni! A gyomorsav jobban emészt, mint a tűz!.” S a tervet tervezgetés, majd a gondolat megvalósítása követi. Őket is hányja, dagasztja, fortyogva alakítja a hánykolódó világ, az „új rend”, mely legnagyobb ellenségének a gondolatot tekinti. Az ő ideálja: a tömegember, a nem gondolkodó, a végrehajtó lény. Dánieléknek nincs is nyilvános helyük ebben a világban. Az újabb kudarc, lebukás, ideiglenes letartóztatás után nincs is más mód: elrejtőzni! Önként hagyni el Budapestet, mielőtt kényszerrel toloncolnák ki őket. Így kerülnek hát önkéntes száműzetésbe, az új város, a Duna-melletti új gyár építőtelepére menekülnek a hivatalos száműzetés elől. A magába süppedt lét újabb állomáshelyére.

4. Pszeudo-regény „élő” szereplőkkel

Ami a harmadik résztől kezdődik, az Kalotay műve összekeverve jó adag valósággal. Kalotay filozófiája (jobb, ha önként megyünk vidékre, s elrejtőzünk ott) a megmaradás egyetlen lehetősége itt, ebben a helyzetben, ebben a kifordított világban. El kell rejtőzni, mert itt a „szellem-ellenségnek”, a gondolkodó embernek rejtekhelyre kell vonulnia. Az is Kalotay ötlete: fogjanak össze, szervezzenek „katargát”, külön „brigádot” kis disszidens csoportjukból, s így próbálják átvészelni az átvészelhetetlennek tűnőt. Kalotay írhatna, mert tele van gondolatokkal, de úgy véli, hogy megírni a gondolatait értelmetlenség. Minek? Kinek? Miért? Pszeudó regényét – magát a saját elrejtőző menekülésüket - magából az életből vett szereplőkkel, tehát barátaival, illetve a barátságába fogadott társakkal „rendezi”, „komponálja” meg, építi fel.(„ Éppen az az én realizmusom, hogy nem fiktív alakok belsejét firkálom papírra, hanem élő, igazi embereket „olvasok el” . És mi más ma az írás, mint szóval lelkekbe írni? … Írni annyi, mint jól meglátni, helyesen megfogalmazni, és tudatosítani az emberekben önmagát. De nem a képzelt szellemi világát, hanem egész reális mivoltát. … Hogy megértsék magukat, fejlődjenek és elviseljék az életet, ami bizonyára iskola valamihez.”) Már ott is vannak ők, ott van az összeverődött kis csapat, katorga az építőtelepen. Külön brigád, ő a felelős. De itt is kilógnak a sorból, nem az új rend formálta arcára őket. Mert míg a Duna melletti telepen már új erkölcs uralkodik Ákos az ő számukra mást képzel el („Ki a csoda érti ezeket a nagy szavakat – elmélkedik Berci -. Belső világ? Belső igazság? Szellem? Mi a jóféle nyavalya az ilyesmi, és miért éppen itt, a magyar katorgában kell ezekről hallania? Mert az jó, hogy katorga. Azt is Kalotay magyarázta meg neki, hogy a cári Oroszorszgában azokat kényszermunkatáborokat nevezték katorgának, melyekhez foghatót Európa nem ismert. Meg hogy az oroszok, mikor még nem volt náluk kommunizmus, már akkor azt vallották, hogy a nehéz testi munka újjászüli az embert… De neki meg se kottyan a földásás, így hát nem is érzi, hogy a szokatlan munka nevelné, formálná. Neki gondolkoznia olyan nehéz, mint Ferinek talicskázni. Hogy számára éppen az a feladat, hogy megtanuljon gondolkodni?”) És ezt a mást valósítják meg. Ebben a kisszerű, felkavarodott világban nem válni kisszerűvé. Megtalálni a maguk belső nyugalmát, szabadságát. („A katorga bábeli népe öntudatlanul élt. Gyűlölködve húzta az igát, hazudott, lopott, csalt, hagyta, hogy tereljék, és pillanatnyi örömöket szerzett magának. Mi nem gyűlöltük a testi munkát, mert azt mondtuk, hogy újjászül. Mi nem loptunk anyagot az építkezésről, mert nem voltunk annyira a jobb élet, az anyag rabjai. Mi nyíltan éltünk egymás felé. Megvalósítottuk azt, amit e rendszer szeretne megvalósítani, de soha nem valósíthat meg: mikor egyenrangúak voltunk egymás között, mi relatíve szabadok voltunk ebben a világban. Nemcsak pillanatnyi örömöket szereztünk, hanem barátságot, mély kapcsolatokat, és soha ki nem írtható élményeket. Az volt az álmom, hogy a mi kis csoportunk a maga heterogén összedobottságában a nagy bábel zűrzavarát tisztítsa egy kicsiny, baráti szigeten, és hogy előkészítse az új egységet, a közös megértést. Világos lett előttem, hogy korunkban egyéni, elszigetelt életet élni soha többé nem lehet. Hogy tiszta kis szigetekre, csoportokra van szükség.”) És így áll össze a kis csapat. Ezek a pszeudó-regényhősök, „szereplők”: Dániel Ferenc, a filozófus, Hanna, az egykori grófnő, aki eddigi élete egyetlen értelmét, gyermekét külföldre menekítette, hogy meg tudja menteni. Gulyás Gyula, a púpos, asztalos kisiparos, lopva szintén „író”, itt: a középszer megtestesítője, Kaszás Pista, a földműves, Tornyos Berci, a menekülő, rejtőzködő kulák, valamint Boriska, a természetes lelkű, férfiszerető nő, aki maga is valahogy közéjük sodródott. Valamennyien a társadalom hajótöröttjei. Akik elvesztettek mindent. („Mennyit veszíthetett, és minek az elvesztése fájhat legjobban neki? Elveszteni azt, amiben felnőtt, és ami véglegesnek látszott… ennél több társat, gyermeket elveszíteni. Vagy talán azt is tudja már, hogy az érzést elveszíteni a legrosszabb, a hitet; a legpokolibb elveszíteni a bizalmat önmagunkban, létünk értelmét.”) Kalotay – miközben kubikus munkát végez – virtuális novellákat, regényeket ír, gondol ki, mond el.. („Nem a meg nem jelenés a megírás legfőbb akadálya., hiszen a kéziratos mű évtizedekig a fiók mélyére zárva is hathat. Ami visszatart, az az: nem hiszem, hogy ma az irodalom fejezheti ki a kort.”) De ami itt történik, ez a kor! Mert a szellemi munka „ellenséges munka”, veszélyes, s a szellem embereinek, az írásra született Dániel Ferencnek vagy Kalotaynak, a kifinomult lelkű arisztokrata nőnek, Hannának csak itt adatik meg, itt, a kubikus munkában, az épülő szocializmus színhelyén, hogy lehetőséget kapjanak a továbbélésre. És az emberség megélésére. Mert: („A zsarnokságot is meg lehet szokni… Mintha nem volnának az országban katorgák, internálótáborok, deportáltak, éhezők, menekülők, rettegők. Az emberek beleszoktak valamiféle rendbe, húzzák az igát, és ha lehet, még szórakoznak is.”) („Miatta érzem barátomnak Gyulát, társamnak Ákost, megváltónak a munkát, tisztítónak a szenvedést, szépnek és tökéletesnek a világot”) S az ott megformálódott, vagy inkább szerveződött hét tagú csapat az egész társadalom kiközösítettjeit, perifériára szorított rétegeit képviseli, testesíti meg. Az ő történetük, az ő sorsuk formálása a Kalotay Ákos „műve”. Mely addig formálódik „szabadon”, amíg Kalotay a vezetőjük, „brigádosuk”, aki épp ebben az együttlétben formálta emberségüket. („Nem hiszem, hogy meg kell szöknünk, Hanna. Miért? Mi elől? Önmaga elől nem disszidálhat az ember. A sorsunkat sem hagyhatjuk faképnél…” - „Most csak azt tudom, hogy van egy fiam, akinek igazi anyja lehetnék oldalamon egy olyan férfival, aki szeret engem, aki nem nemzette a gyerekemet, de vállalja. Tudatosan vállalja, és ez több, igazabb, mint a testi apaság.”) („Az nem lehet, hogy a szeretet anyagi természetű legyen! Tőled tanultam, hogy az igazi szeretet éppen ellenkezője az anyaginak: ha megosztom, megsokszorozódik, és soha el nem fogy... A szeretet, még ha testi kapcsolatokon épül is, szellemi eredetű. Te mondtad, hogy Krisztus az egész teremtett világot egyenlő szeretettel szerette.”) Van ellenérv is. („Az emigrációnál még a hazai rácsos börtönben élni is különb életforma”) S ők mégis kiszakadnak ebből az így megteremtett közösségből, s szökésre szánják el magukat. Ezzel Kalotay „élő regényírói” munkája véget ért. Már csak az a feladat juthat neki, s ezt szenvedélyesen teljesíti is, hogy kockára tegyen mindent, amit ember kockára tehet, hogy megtudja, hogyan zárult „a regény”, hogyan fejeződött be a megélt történet. Mi lett a sorsa hőseinek. Mit rejtegetett számukra a végzet. Felkutatja a Katorga tagjainak a sorsát. A kutatás megint lehetőség a kor behatóan mély rajzára. A börtön-társadalomra, ahol az ember oly kicsi pont, oly jelentéktelen, oly kiszolgáltatottja a gyilkos gépezetnek, hogy teljesen tehetetlen vele szemben. A főhős – miközben elveszett társait keresi – egyet s mást megtud a gyilkos gépezetről, a bíróságokról, a bírákról, az ügyvédek lelkiismeretéről, a mindent fátyol mögé rejtő őrölő malomról, ahol a kiszolgáltatott, likvidált ember benn van a fogaskerekek között, elveszti személyiségét, aktává válik, de azt az aktát is titkosítja a hatalom, mit sem lehet megtudni róla. Ám a mélyben, lent valahol szuszog az élet, a titok megfejtését kereső írót ismeretlen emberek támogatják, segítik, hogy ne bukjék el, hogy megtalálja a redőny mögötti réseket, s „a mű megszülethessék”, illetve: „befejeződhessék”, elérhesse célját. Tehát az élet ott a kényszer felvilága alatt is él, az emberség is él, s a lakat alá zárt titkok is kifürkészhetők, ha az ember kitart. Kalotay így fejezi be művét. Hősei sorsát kifürkészi, addig nem tud megnyugodni, megpihenni, amíg meg nem fejti a „titkot”. Hogy kik jutottak át, ki robbant fel és kik a rabul-esettek. Ám e kutató-kereső, ok- és történés-nyomozó munkájában ismét bele-beleütközik az embertelen társadalom betonfalába is, embertorzókkal találja szembe magát, mint amilyen Milics testvér, a sírásó, a hatalom megbízott hulla-elhantolója, Milicsné, a titkolózó, és mégis sokmindent kilocsogó asszony, a gépezet „titkosított”, elnémított láncszemei, ápolónők, szóra-bírhatatlan, és mégis megszólaltatott sziklafalak. A börtönország falazói, falépítői, fényfogói vagy árnyéktartói. S miközben az ő sorsukat keresi, keresi a kik is vagyunk, mit tudtunk önmagunkból megőrizni kérdésekre is a választ. („Van-e egyáltalán nemzeti karakter?Ki a magyar? A dölyfös kun vagy az alázatos dél-somogyi? Berci a magyar? Vagy Gulyás? Vagy a tőzeges ember? A babonsáan vallásos Nyékiné Zalából, vagy a templomot sose látott, krisztustalanul is Istennel beszélgető alföldi ridegpásztor? A maradi Boriska vagy a haladást türelmetlenül kereső Pista? Milyen a magyar? Hallgatag, ahogy Arany állította? De hiszen sehol annyi feljelentő, besúgó, annyi köpenyforgató, mint nálunk. „Szavuk sem igen van…” Állhatatosak, csökönyösek, közöttük lakik a maradandóság – írta Ady. És milyen gyorsan árulják el a meggyőződésüket!... Kemények, mint Tornyos Rózsika, és lágyak, érzelmesek, mint Gulyás Gyula. Bizalmasok, mint a somogyi ismeretlen fuvaros, és bizalmatlanok, mint Tornyos Sandrika. Annyiféle arc, szín, hang, ahány vidék.”)

5. A vádlott összetett, többrétű mű. Az első rész társadalomrajz tele meditációval, megfigyelésekkel, jellegzetes rész-történetekkel, majd kalandregénynek is beillő a második rész, a csoport szökésének a története. A befejező részben ismét a megfigyelés, a vizsgálódás dominál, újra felerősödik a társadalomrajz, a meditáció. Itt az igazságkeresés szenvedélye szépíti meg a lapokat. A cselekmény egy ideig lassan hömpölyög, Ignácz Rózsa a nem történik semmi, vagy alig történik valami csendességével görgeti az eseményeket. Ekkor is sok a feszültség, de ezek a feszültségek belsők, bent, a lelkekben szikráznak. Mígnem megszületik az „új helyzet”. S ez az új helyzet, a tervezgetés, majd a cselekvés pillanatának az elérkezése felgyorsítja az eseményeket. Az írónő visszatér régi énjéhez, régi bevált módszeréhez, ismét a cselekménnyel veteti át a „vezérlő szerepet”, s száguldó iramot vesznek a történések. Rendkívüli feszültségeket kelt a késleltetésekkel, a szálak összekuszálásával. Mígnem elérkezik a pillanat, az alaposan előkészített, végiggondolt szökés végrehajtásának a pillanata. Kalotay kivételével, aki nem vállalja a szökést, a menekülésnek ezt a fajtáját, ő Budapest dzsungelébe megy újra elrejtőzni, a többi hős elindul az aknamező felé. És itt – kiváló regényfogás - félbeszakad a cselekmény, s csak majd Kalotay kutatásaiból, rekonstrukciójából tudjuk meg, azt is sok-sok talánnyal, mi is történhetett.

6. Írói attitűd.

Könnyű volt-e tisztán látni a „népi demokrácia korszakának” kezdetein? Aki látott, annak természetes, hogy könnyű volt. De hányan nem láttak? Hányan hitték el, vették be a hatalomnak a „szegény népet felemelő” maszlagát, a szép öltönybe bujtatott torz eszme kifele-látszatát. Gondoljunk csak a „Fényes szelek” mozgalomra, a NÉKOSZ-ra, melynek résztvevői egy ideig hittek, míg rá kellett döbbenniük a valóság valóságára. Becsapottságukra. Vagy: hányan féltek vagy nem akartak látni, s inkább elfogadták „az új helyzetet”, mert fontosabb volt a nyugalmuk, fontosabb volt a békességük, s nem kockáztattak semmit. Az új rendszer végülis nyitott volt azok számára, akik behódoltak neki, akik kiszolgálták. Akik hajcsáraivá alacsonyodtak. Még a volt nyilasok többsége is „menedéket kapott” védő szárnyai alatt, fenntartó erői között. Bárkinek csak egyetlen volt a fontos: legyél irányított, irányítható, állj be a „hadsorba”. S aki nem állt be? A regény róluk szól, azokról, akik nem álltak be. Azok kiszolgáltatottságáról. Ám kérlelhetetlen is volt a rendszer. A legkisebb bírálatért a legkegyetlenebb büntetést tartogatta. Ezért volt tett a tett, megírni a Rendszer Arcát. Nemcsak írói feladat volt ez, bátorság is kellett hozzá. És ez a bátorság, a kimondás bátorsága a mű értékévé vált abban a korban. Vállalni a kockázatot. Vállalni azt, hogy egy adott pillanatban „fény derülhet” a titokra, s megjelennek a kor pribékjei. És akkor? Munkád ellened felhasználható vádirat a kezükben, s azt tesznek veled – mert azt tehetnek -, amit akarnak. Vagy ha történetesen nem tesznek semmit, úgyis kárba mehet éveken át tartó öngyötrő, önsanyargató küzdelmed eredménye. Azt is tudnia, látnia kellett az írónak, hogy munkája valahová az íróasztal fiókjának a mélyére, vagy: különféle rejtekhelyekre fog kerülni, hogy „vészelje át az időt.” És hogy ez az idő milyen hosszú lesz? Ki tudta azt akkor? Belelátni az évtizedekbe, a több mint négy évtizedbe ki tudhatott volna akkor? Főleg, ha nem is tudta, hogy a négy évtized négy évtized, ennyi van hátra még a „boldogságból”. Csak egy volt bizonyos. Olyan könyvet írt, amelyikről tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy soha, amíg ő él, nem fog megjelenni. (És nem is jelent meg, csak majd halála után 20 évvel). Ezt is zokszó nélkül, sőt: tartással vállalta. („az igazi író ma csak a lelkekbe ír. A munkája ellenőrizhetetlen, és épp ezért minden korok írói munkájánál felelősségteljesebb.”) A vádirat hát megmaradt torzóban, megmaradt mint lehetséges önfeljelentés, mint egy kor arculatának, mely az ő kora volt, a kegyetlenül őszinte és mélyen igaz rajza. Mely önmagában bizonyította: Ignácz Rózsa tisztánlátó asszony volt, látta a valót. Látta kora Igaz Arcát. És bátor volt, mert vállalni minden kockázatot. Az igaz kimondásának minden kockázatát. És erkölcsi erő volt, soha nem hátrált meg, soha nem mentette önmagát. Még 56 után sem állt az írástudó árulók közé, a meghajlott gerincűek-derekúak hatalmas táborába. S a hallgatás falát is inkább rombolta, sosem építette. Így őrizte tisztaságát, őrizte önnön erkölcsi értékét.

7. A mű helye…

A vádlotthoz mérhető, a szocializmus kezdeti korszakának kegyetlen arcát hasonló mélységgel, hasonló szinten megmutató mű nem született a magyar irodalomban. Megrendítő, mélyre látó, mélységeket feltáró alkotás. Igazmondó, az igazat kimondó mű. A kor magyar irodalmának egyik csúcsteljesítménye.

*

Még egyszer a kérdés: Miért tűnik mostohának az utókor Ignácz Rózsa életművének megítélésében? Miért? Ennek az életműnek a nemzeti tartalmáért. A kimondott igazságaiért. Az internacionalista, majd: globalizálódó Magyarországon idegen ez a nemzetféltő, a nemzeti értékeket szinte simogatón védő gondolkodásmód. És idegen – vagy legalábbis szükségtelen – a múlt örököseinek is az ilyenfajta vád, mely megkérdőjelezhetné az ő létjogosultságukat is…

*

És zárjuk egy gondolattal: „Az emberek nem önmagukat szülik újra, hanem új embereknek adnak helyet, és az új emberek új rendszerekbe próbálják majd törni az életet. Ami hajlik ugyan az irányításra, de sohasem törik meg, sohasem szakad meg. Az élet él. Csak él tovább.”

 

Kovászna, 2008 január 27-én

 

Gazda József

 

 

 

 

 

makkai adam

© Makkai Ádám - Adam Makkai, 2008-2014

Official website of Adam Makkai - Makkai Ádám honlapja

Worked: University of Illinois at Chicago, Professor of Linguistics. Was born in 1935 - Budapest (Hungary). Currently lives in Waianae, Hawaii.

Szül: Budapest, 1935. dec. 16. Kossuth-díjas magyar költő, nyelvész, műfordító, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora.
Makkai János és Ignácz Rózsa fia. Jelenlegi lakhelye: Waianae, Hawaii. Felesége: Arany Ágnes.


 

 

 

 

Kortárs magyar irodalom, nyelv, vers, műfordítás, író, költő, költészet. A honlapot készítette és gondozza: BDK Kárpátalja | más oldalai: teraszbeépítés budapest | seo magazin | | Hirdetett oldalak
| első
google hely - seo weboldal optimalizálás | hány magyar él Kárpátalján, Ukrajnában? || hogyan kell: honlap keresőoptimalizálás - linképítés | weboldal keresőoptimizálás árak | tömegesms kampány